A terrorizmus foltja Samil imám zászlaján

A Melnyikov utcai túszdrámáig az elmúlt években 1088 ember veszítette életét Oroszországban, többnyire a csecsenföldi konfliktussal összefüggő terrorcselekmények következtében. Az egyik oldalon Bugyonnovszk, Kizljar és Pervomajszkoje vérfürdői, a moszkvai és volgodonszki házrobbantások, majd most újabb dráma az orosz fővárosban. A másikon szintén az erőszak, a felperzselt föld taktikája, a bombázások elől menekülők. Egy elfelejtett háború láthatatlan frontjai, amelyekre általában csak a mostanihoz hasonló tragédiák idején figyel oda a világ.

A gördülőcsapágygyár egykori kultúrházából kulturális cent-rummá avanzsált, ütött-kopott épület színháztermében a szünet után alig helyezkedtek el minden idők legdrágább és legnépszerűbb, a szovjet időket felidéző Nord-Ost címmel futó musicaljére, amikor „Allah akbár!” kiáltásokkal fegyveresek rohantak a színpadra, s zárták le a kijáratokat. Az első pillanatban sokaknak nem tűnt oly rendkívülinek mindez, hiszen ebben a jelenetben a színpadon éppen katonák táncoltak. A menynyezetbe eresztett sorozatok után azonban rögtön világossá vált, hogy jól megtervezett akcióról van szó, az élet pillanatok alatt drámává írta át a könnyed előadást. A színészek kapcsoltak a leghamarább, így közülük jó néhányuknak sikerült a káoszt kihasználva elhagyni az épületet. Ők a második emeleti ablakon másztak ki. Az álarcos, felfegyverzett terroristák azonban semmit nem bíztak a véletlenre. Nem véletlenül nézték meg előtte jó néhányszor a darabot, mérték fel a terepet, így rövid idő alatt rendezték a sorokat. Miután néhány tucat gyermeket, nőt és mozlim vallásút még kiengedtek, hermetikusan elzárták a külvilágtól a túszul ejtett nézőket, színészeket, mintegy hétszáz halálra rémült embert. Elhelyezték, s beélesítették a magukkal hozott robbanóanyagot, elszedték a mobiltelefonokat, s kezdődhetett az 55 órán át tartó idegháború. A környéket nem sokkal ezután megszállták az újságírók, nyomukban a hot dog árusok, sírva jöttek a rendőrkordonhoz a hozzátartozók, s érdeklődve a kíváncsiskodók. Később megjelentek a közvetítők, politikusok, esztrádénekes, újságírók, jószándékúak, s olyanok is, akiknek jól jött egy kis szereplés. A túszszedők – akik között voltak jócskán nők is, s mint utólag kiderült, arabok és afgánok – ekkor megüzenték követelésüket, ami nem volt kevesebb, mint hogy az orosz csapatokat hét napon belül vonják ki Csecsenföldről. Nyugodtak és elszántak voltak.
Kétségbeejtően nyugodtak és összeszedettek. Elszántak a halálra. Mint az al-kaidás kapcsolatairól hírhedtté vált arab nyelvű hírcsatornának, az al-Dzsazírának elküldött kazettán kijelentették, „azért jöttek Moszkvába, hogy meghaljanak, s magukkal viszik a hitetlenek lelkét is”. Ezt az elszántságot sugallta az épület aláaknázása, és ezt szuggerálták az oldalukra kötött robbanóanyaggal élő bombaként sétáló terroristanők is. A túszok biztosak voltak benne, hogy roham esetén felrobbantják az épületet. Nem is követeltek semmit. Sem pénzt, sem repülőt, sem szabad elvonulást, sokáig még vizet és ételt sem. Éppen ez aggasztotta a szakembereket. Egyszerűen csak Oroszország kapitulációját követelték. Mint Vlagyimir Szpiridonov pszichológus kifejtette, erejük éppen abban volt, hogy mindez nem igazán alap a párbeszédre, s nyilvánvalóan nehéz teljesíteni. Érthetően nem is volt világos az alku tárgya, s a közvetítések meg is rekedtek, legfeljebb a túszok élelmiszer-ellátására korlátozódtak. Néhány kivételtől eltekintve még a külföldiek és a gyerekek szabadon engedését sem sikerült elérni. Tárgyalások helyett a hely szelleméhez híven színház folyt, reális követelések és döntésképes partnerek nélkül. Nehezítette a helyzetet a terroristák nemi összetétele is. A nők ugyanis az elmondások szerint eleve agresszíven léptek fel, s éles helyzetekben köztudottan kiszámíthatatlanabbak a férfiaknál.
Az embertelen idegjáték végig a csecsen függetlenség leple alatt zajlott. A terroristák a Koránnal a kezükben üzenték, „azért jöttek, hogy megállítsák a háborút, s készek feláldozni magukat Allahért és Csecsenföld függetlenségéért.” Ennél jobban azonban nem is árthattak volna népüknek. Az áldozat képét ugyanis hosszú időre elhomályosította ezen 55 óra alatt a hóhéré. Nem a két háború kegyetlenségéről beszél ezután a világ, hanem az jut eszébe, miként irtották 1991-től három éven át a függetlenség jegyében egymást a csecsenek, aztán miként vált köztiszteletben álló cselekedetté az emberrablás, s hogy a függetlenség jelszavával a köztársaság valójában egy archaikus törzsi-vallási és egy modern maffiaközösség házasságából született „kalózállammá”, fekete lyukká vált. A Moszkva csecsenföldi politikáját bírálók is könyörögve kérték a foglyok elengedését. Grigorij Cshartasvili író végül elkeseredetten mondott ítéletet a terrorakció kapcsán: „Ártatlan emberek gyilkosainak nem lehet átadni a köztársaság vezetését!” A szabadságért vívott, immár jó két évszázados csecsen szabadságharc jelképének számító Samil imám szellemiségéhez valóban méltatlanok mai követői. A függetlenség zászlajával takarózó elvakult fundamentalisták, külföldről pénzelt hivatásos terroristák vagy csak egyszerűen banditák.
A színházi dramaturgia most is érvényesült. A bűn nem maradhatott büntetlen, s a kényszerű helyzetben az Alfa kommandó 28 perc alatt osztott igazságot. A föloldozás azonban ez esetben is ártatlan áldozatokat követelt. Nem sikerült ugyan felrobbantani az épületet, így százak menekültek meg, de ne feledjük, minden tizedik túsz élete árán. Az áldozat szerepében most szolidaritástól és szimpátiával kísért Moszkvának is el kell tehát gondolkoznia azon, hogy hová vezet a felperzselt föld stratégiája, amellyel valójában önmagára húzta a terrorizmust. Arról nem is beszélve, hogy miként lehet megszervezni az ország szívében egy ilyen nagyszabású akciót.