Aki nemet mond

Az a rebellis. A lázadó. A forradalmár. Akiben a végső elszánás él. Az ártatlanság utáni vágyakozás. Forradalom csak ott van, ahol lelkiismeret van. Lélek. Minden az emberekben érik meg, mielőtt tettekben, dolgokban megjelenne. A radikális az az ember, akiről azt mondják, túl messzire ment. Mert a többiek nem mernek utánamenni.
A beszéd, a gondolat, a lelkiismeret szabadsága megvan országunkban. És az óvatosság is, hogy ne éljünk vele. Elmegyünk tüntetni, meghallgatjuk a szónokot, aztán békésen hazamegyünk. „Ha az embereket forradalmi jelszavakkal eteted, ma hallgatnak rád. Holnap is hallgatni fognak. De már holnapután vagy az után azt mondják: A pokolba veled!” Hogy ki mondta ezt? Nyikita Hruscsov, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtója. Ő csak tudta.
Aki 1956-ban született, ma negyvenhat éves. Ötvenhat legvagányabb, legbátrabb harcosainak nagyobbik része már a föld alatt van. Szerencsém, hogy ismerhettem néhányat a pesti srácok közül. Barátom, Benedikty Tamás vitt a Corvin köziekhez. A legfiatalabb osztagparancsnokukról, Gazdagh Sanyiról írt regényt, akit kivégeztek a ruszkik, mégis életben maradt. Ma is él Németországban. Csak már nem jön haza, mert utálja az ötvenhatosok közti széthúzást. A nagyregény meg is jelent, de a varjú se károgott utána.
Amikor találkoztam velük, az első benyomásom az volt, hogy ezek az emberek elfelejtettek megöregedni. A történelem egy pillanatában megadatott nekik a teljesség: a világ akkori legerősebb hadseregével szembeállni, és föl nem adni. Mindig csak egy kisebbség fog fegyvert, a többség nézőnek született. Ezek a srácok (és csajok, mint Kócos) az életüket kevesebbre tartották a szabadságnál. Micsoda humoruk van! Hogy ugratták egymást! A legtöbben külső jegyek alapján kapták neveiket: Bajusz, Fehér Sapka, Pöttöm, Kócos, Bizsu, Vasutas. Barátom, amikor Pöttömöt temette, majdnem utánaszédült a sírba.
A forradalmak kora a cselekvések kora. A mai kor a reklámok, a hirdetések kora. A publicitásé. Semmi sem történik, de az állandó nyilvánosság elhiteti, hogy mégis. Egy politikai virtuóz elérhet valami forradalomhoz közelit. Akár összehívhat egy alkotmányozó nemzetgyűlést is. Ezt mind Kierkegaard írta! És – aztán?! Van-e itt akarat, bátorság, merészség, elszánás, erő és zsenialitás? Ki meri kimondani: ne csak tervezz, szervezz?
Pedig szembe kell állnunk a hóhérokkal és leszármazottaikkal, akik úgy jöttek vissza, hogy el se mentek. Akik sohasem fognak bocsánatot kérni, mert sohasem ismerték a bűntudat fájdalmát, a bűnbánat szentségét. Jó volna békében élni. Jó volna, ha nem röhögne rajtunk a kisantant. Meg a nagy. Hogy ezek úgyis megeszik egymást.
Miért olyan szabadságszeretők, miért olyan büszkék, miért olyan hazaszeretők ezek, kérdik az egybesült ejrópaiak, akik már elfeledték, hogy ők is ilyenek voltak hajdanán. Az írek – pont az írek! – ellenünk is fognak szavazni. Pedig ők tudhatnák, a hazaszeretet az a politikában, ami a hit a vallásban. A magyar forradalom még sose győzött. Sose vihettük végbe, amit akartunk. Általában a túlerő diadalmaskodott: a külországi ellenség és a belső nemzetárulók. Aki pedig félúton megállítja a forradalmat, saját sírját ássa meg, miként Kádár-Csermanek János, aki egyszerre akarta eljátszani Haynaut és Kossuth Lajost, Bachot és Deák Ferencet.
Bárki bármit mondhat: minden fűszálnak megvan a helye a földön, ahonnét életerejét szerzi, minden ember egy népbe van gyökerezve, honnét a sorsát (vagy sorstalanságát?) kapja. Ezt egy valamikori világcsavargó mondja nektek, jó hunjaim. Mert gyerekek vagyunk, mielőtt utazók lennénk. A forradalmak pedig nem azért vannak, hogy megalapozzák a demokráciát, amely szabadság ÉS jólét. A demokrácia ahhoz kell, hogy véghezvihessük a forradalmat. De minél előbb és gyorsabban, mert a normális élet nem tudja elviselni a forradalmi magatartásformát hosszú ideig. Az átlag nő is azt a férfit szereti, akinek a bankban rendben van a szénája, és nem késik el a vasárnapi ebédről holmi forradalom miatt.
A forradalom pedig nem csupán felkelés a fennálló renddel szemben, hanem új rend felállítása, szemben a régivel. A revolúció olyan természetes, mint a bolygók keringése, az évszakok változása, a föld forgása a tengelye körül. Nem is olyan: maga a szó, „revolúció” jelenti mindezt.
A forradalomban, miként a regényírásban, a befejezés a legnehezebb. Könnyen kipróbálhatjuk, hogy küldetésünk befejeződött-e a földön. Ha élünk, akkor még nem.