Alakok

Zsédely Antalt maradisággal vádolták, naponta a fejéhez vágták, hogy nem halad a korral, képtelen fölvenni az új idők ritmusát. Csak a múlt számít neki, évszázadok alatt megkövesedett szokásokat követ, makacsul ragaszkodik ahhoz, amit a szülői házban belévertek, mániáiból pedig nem enged a világ minden kincséért sem.
Mi tagadás, Zsédely úr valóban kilógott a sorból. Köszönéskor rendre a „jó napot kívánok!”, „szervusz!” vagy „kezét csókolom!” fordulatokkal élt, egyszer sem hagyta el a száját a „szia!”, a „csá!”, nem beszélve a „csá, csocsi, csá!”-ról. Hacsak tehette, fölsegítette a hölgyekre a kabátjukat, előreengedte őket a bejáratnál, mellettük sétálva pedig kínosan ügyelt arra, hogy a baljukon igazítsa hozzájuk a lépteit. Nem sokat értett a világból, ami persze ezer és egy kínos helyzetet teremtett. Amikor „király!” vagy „sirály!” fölkiáltással adta tudtára egy-egy ifjú, hogy valaminek nagyon örül, Zsédely Antal előadást tartott a legitimizmus korszerűtlen voltáról, illetve azt ecsetelte, hogy mi ihlette Alfred Hitchcockot Madarak című világhírű filmje forgatásakor.
Magától értetődik, hogy nem járt gyorséttermekbe, istenem, lassan szeretett enni, minden falatot gondosan megrágva. A hamburgereket különösen megvetette. Utálata csak erősödött, amikor egy divatos reklámszakkönyvben igazi tekintélytől olvasta, hogy a főzéshez keveset konyító nagymama is jobb fasírtot süt, mint akármelyik hamburgeres világcég, csak rosszabb a marketingje.
Gyakran idézgette ezt a mondást, főként miután észrevette, hogy a marketing szónál fölcsillan az ifjak szeme, és mintha őszinte érdeklődéssel kezdenék figyelni. Az olvadás nem lehetett teljes, mert Zsédely néhány percen belül elkövetett valami olyasmit, ami rácáfolt a modern kor szokásaira: zsebkendőbe köhögött, tüsszentett, megtörölte a lábát a bejáratnál, esetleg – ha éppen fehér asztal mellett ültek – csak azután rendelt italt, miután kiválasztotta az ételt. (Vadhúshoz például sohase ivott fehérbort, a halnál pedig mellőzte a vöröset.) Ilyenkor nemcsak a vele lévők, hanem a pincér utálatát is kivívta (fordulhatott többször), még az sem segített, hogy fizetni szándékozva főúrnak titulálta. (A századfordulón divatos markőr elnevezésre gondolni sem mert.)
Zsédely mindenhol megkapta a magáét – otthon, utcán, munkahelyen –, egészen addig, hogy egyszer csak egyedül maradt. Szinte szóba sem álltak vele. Azzal vigasztalta magát, hogy a világ olyannyira rohanó lett, hogy elslisszol mellette, pedig csupán arról volt szó, hogy megunták a rigolyáit.
De mégiscsak eljött Zsédely Antal ideje egy szomorú eseménynek köszönhetően. Munkahelyének öreg portása visszaadta lelkét a Teremtőnek, a cég vezetői pedig nagy gondban voltak, ki búcsúztassa az elhunytat, aki szintén régi vágású ember volt, csak nem olyan látványosan, mint Zsédely. Ennek köszönhetően az ifjú menedzserek soha egy szót sem beszéltek vele, nem is nagyon köszöntek neki (a jó modor is kiment a divatból), még az arcát sem tudták fölidézni, amikor meglátták a partecédulát a büfé melletti folyosón.
Zsédely viszont hosszasan állt a halálesetről szóló értesítés előtt, még a könnyei is kicsordultak. Így látta meg a vezérigazgató, akinek azonnal ötlete támadt.
– Mondja, Zsédely, maga ismerte az öreget? – intett a fal felé.
– Hát persze, főnök úr. Együtt gyerekeskedtünk.
– Igen? Nagyszerű! Akkor maga mondja a beszédet a sírnál. De okosan, ne olyan régimódian! Más ma már a világ! Maguk temetni sem tudtak igazán. Szóval, maga beszél, de legyen benne pozitív kicsengés, ez vállalati érdek. Na, csocsi! – és elviharzott.
Zsédely csak lassan fogta föl, mi is történt vele, ám aztán hamar elhatározta, kitesz magáért. Megmutatja.
– Az igazságomért küzdök! – ismételgette magában még akkor is, amikor ott állt a koporsó előtt, és az órájukra sűrűn néző kollégák gyűrűjében a papírjait igazgatta. Megköszörülte a torkát, és belekezdett.
– Megrendülve állunk itt a sírod körül. Kár, hogy nem láthatod, milyen szép temetést rendez neked a vállalatunk. A gyerekek azt mondják, hogy a mi generációnknak lejárt az ideje, nem vagyunk mi már semmire se valók, csak pusztítjuk a kenyeret, meg a múltat emlegetjük. Azt hiszik, hogy még temetést sem tudunk rendezni. Hát láthatod, tudunk, csak legyen kit elföldelni! – kiáltotta bele a szélbe, majd az özvegyhez lépett:
– Neked pedig csak azt mondom: gratulálok!
Szétnézett, tekintete a vezérre tévedt, eszébe jutott a pozitív kicsengés, fölvetette a fejét, és már mondta is:
– Hosszú utadra nem kívánhatok mást, csak ennyit: erőt, egészséget!
És kiviharzott a temetőből, sokáig nem tudván szabadulni a gondolattól, hogy talán pozitívabb lett volna a kicsengés, ha a bort, búzát, békességet hozza elő.