Amikor a smasszer cipeli az elítélt bőröndjét...

Ezerkilencszázhatvanban írtuk Magyarország úgymond felszabadulásának 15. évfordulóját. Amióta világ a világ, minden kerek évforduló velejárójának tűnik a rácsok mögött ülő rab számára, hogy amnesztiával szabadulhat. Déry Tibor, Donáth Ferenc és Jánosi Ferenc például egyéni kegyelemben részesült, s április 1-jén és 2-án még 193 elítélt hagyhatta ott a váci fegyház falait. A benn maradtak szempontjából a neves kommunista író, Déry szabadulása ízléstelen reklámnak tűnt. Mint Kertész Dezső és Litván György írják Váci börtönsztrájk című tanulmányukban (Litván maga is a ház lakója volt), az író „szabadulási jelenete, amikor – állítólag – egy vagy két »smasszer« cipelte bőröndjeit a börtönkórházból a taxiba, beépült a börtönfolklórba vagy -legendáriumba, s jellemző módon a sztrájk egyik kiváltó okaként szerepelt”. Rendben van – mondták a benn maradtak –, hogy Magyarországon a más véleményt vallókat börtönbe csukják, de hogy épp azt engedjék ki, aki a forradalom egyik legfontosabb szellemi előkészítőjének számított, míg a kisemberek benn maradnak, az fölöttébb bosszantó.

Indulat és politikai tudatosság egymást támogatták, amikor 1960. április 7-én reggel a 16 tagú kőművesbrigád, majd az asztalos- és a lakatosüzem hetven elítéltje megtagadta a munkát. A tiltakozás futótűzszerűen terjedt, s az 1500 rab közül csakhamar a fele csatlakozott a munkamegtagadáshoz, és éhségsztrájkba kezdett.
Fazekas György Forró ősz című könyvében megjegyzi, hogy a lázongásnak antiszemita felhangja is volt, bár hozzátehette volna azt is, hogy az amúgy is kedvezményezett s most szabaduló Déry, Haraszti, Donáth és Vásárhelyi szerényebben és tapintatosabban is viselkedhetett volna. Mintha a részleges amnesztia lapjait egy viszályt kereső kéz keverte volna meg: szabadultak háborús bűnösök is, köztük Dövényi Nagy Lajos, pedig a Tarnapolból indult című s a Magyar Futárban folytatásokban lehozott regényét soha nem tudta neki megbocsátani a hazai zsidóság.
Az MZ földszinti folyosója (a fegyház egykor magánzárkás főépülete) pillanatok alatt zsúfolásig megtelt főkolomposnak tekintett, kihallgatásra váró rabokkal: a többieket az őrök visszazárták celláikba. A kádári belügy – a párizsi nagyhatalmi csúcsértekezlet miatt – teljes hírzárlatot rendelt el: a külvilágba semmi érdemleges hír nem szűrődhetett ki. (A börtönökben azonban – mint az operatív tisztek jelentéseiből kitűnik – a váci sztrájk hatására megnőtt a nyugtalanság: a sopronkőhidai köztörvényesek például röplapokat terjesztettek, s az elítéltek munkabérének emelését követelték.)
A rendcsinálás szálai a belügyminiszter helyettese, Földes László kezében futottak össze. Földes később kijelentette, hogy „15 esztendő alatt nem fordult elő, hogy egyszerre 700–800 elítélt sztrájkolt volna! Azt hiszem, hogy a nemzetközi börtönéletben nem volt sok példa erre. Azt tudom, hogy ha negyven algériai elítélt éhségsztrájkot kezd, arról az újságok írnak, és nálunk meg 700–800 elítélt sztrájkolt!” – mondta dühös rezignációval. Az 1956-os sortüzekben is nagy valószínűséggel felelős belügyér kétségtelen tanújelét adta annak, hogy érzelmeit a megtorlás vágya fűti, amikor kiemelte, hogy „az ellenforradalom óta vagy a MUK óta ilyen lehetősége az ellenségnek nem volt, mint ez az eset”.

A megtorlás talán éppen ezért sok formai hasonlóságot mutat a forradalom utóhullámának és a Márciusban Újra Kezdjük mozgalomnak a letöréséhez. A Pestről, a BV Országos Parancsnokságáról leküldött Kardos Gyula bv.-őrnagy előbb kivár, adatokat gyűjt, aztán lecsap. (Dr. Lambrecht Miklós váci rab orvos – később Antall József munkatársa a Semmelweis múzeumban – arra is visszaemlékszik, hogy Kardos dühét makacs fogfájás súlyosbította: fájdalomcsillapítókon és engesztelhetetlen dühön élt.) Április 20-án kirángatják zárkájukból a főbűnösöket – Hrabovszky Lászlóra, Lukách Tamásra és Nagy Elekre a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogság és újabb eljárás vár –, s csak egy hajszálon múlik, hogy Bibó István és a kémkedésért elítélt ludovikás tiszt, Visnyei Sándor nem kerül az ő sorsukra. (Érdekes, hogy Kardosék először Visnyeit pecézték ki a sztrájk főszervezőjének a szerepére, csakhogy a sztrájk spontán volt, ezért ezt a megoldást mint túl ódivatút az operatív tisztek elvetették.)
A benyújtott „operás” számlákat a politikaiakkal áron felül fizettették meg. Még április 20-án a kemény maghoz tartozónak ítélt 29 embert – köztük Bibót, Gönczöt, a börtönkórház rab főorvosát, Mészáros Gábort, aki verses börtönnaplójában modern Tinódi Lantos Sebestyénként a váci sztrájk történetét is megírta – az akkor legkegyetlenebbnek számító márianosztrai letöltőházba hurcolták.
Volt egy harmadik csoport, ők Sátoraljaújhelyre kerültek. Csupa olyan név, amely lexikonokban és történelemkönyvekben szerepel: Mérei Ferenc, Széll Jenő, Marián István, Péterfi Miklós, Zsámboki Zoltán, Rácz Sándor, Dénes János, Hegedűs László. Amikor a műegyetemi nemzetőrség parancsnokát, Marián Istvánt az ottani börtönparancsnok egyszer megrendszabályozta, akkor az csak annyit mondott: Én már 1944-ben is itt raboskodtam.
Márianosztrán a Bibóék zárkája melletti cellában néhányan eltorlaszolták magukat. Az őrök csak komoly erőfeszítés után tudtak betörni, hogy aztán szabadon engedjék az indulataikat. Kertész Dezső földeáki orvost és Bibót is kihallgatásra vitték. „Ezek után történt egyetlen megveretésem” – emlékezett vissza az akkori magyar szellemi élet egyik legnagyobb alakja. (Kertészt ráadásul keményen meggumibotozták, s mint később elmesélte, állandóan az járt az eszében, hogy nekimegy őreinek, ám a helyzet reménytelennek tűnt. Egyik verője épp az a smasszer volt, aki addig még a váci fegyházban kimondottan jóindulatúan bánt vele.)
Érdekes a váci eseményekről az egyik fegyőr kommentárja is. A vizsgálat során elmondta, hogy nem érti, miképp robbanhatott ki ilyen mérvű lázongás, hiszen a házban nyolc–tíz fős elhárítócsoport dolgozott, s legalább 50–60 beépített embert foglalkoztattak. Az MZ-ben, tette hozzá, húsz vagy még több zárkában is volt poloska (lehallgatóberendezés), az elítélteket pedig tudatosan cserélték ezekben. Végvári Sándorról, a vétkesnek talált parancsnokról Kardos kijelentette, hogy „még nem igyekszik a dolgokkal szembenézni”. Végvárit s még néhány beosztottját menesztették, helyére az ellentmondást nem tűrő, mérges Béres százados került. (Naponta akár másfél liter feketét is megivott, s még késő éjszakába nyúlva is ellenőrizte embereit.)

A börtönkórház már említett rab orvosa, Lambrecht Miklós – aki a Péterfy-kórház patológusaként ugyancsak belekeveredett a Tóth Ilona-ügybe, és a nemzetőrség mentőszolgálatának szervezéséért 15 év fegyházzal mérték meg – visszaemlékezéseiben elmondta, hogy a kórház előtti szép kert is zavarta az új parancsnokot. Az elítéltek számára a virágokat a százados fölös luxusnak tartotta. A kertet bokrostul, fástul kivágatta, mit sem törődve azzal, hogy a növények a tudőosztály betegeinek a gyógyítására s nem gyönyörködtetésére lettek odatelepítve.
A politikai foglyok elszállításával alapvetően megváltozott a váci börtön népessége. Csak az orvosok maradtak a kórházi részen és öt fiatal, a forradalomban részt vett szakmunkás, akiket a gombgyárban tmk-sként foglalkoztattak. Ahogy Lambrecht megjegyzi, ők voltak az utolsó „Lenin-forradalmárok” a köztörvényesekkel feltöltött börtönben. (A szocializmus lenini, „korrekciós” útja sok ötvenhatos számára tűnt akkor kiútnak a rendszer válságából.) Ami őket illeti, az 1963-as nagy amnesztia után keserű csalódás várt rájuk: a kispolgár kora kádáriánus világa.

A jövő szombaton további írásokkal emlékezünk a forradalomra. Olvashatnak egy akasztással végződő kulákperről,
a karhatalom tehetetlenségéről, a nemzetőrség ellentmondásos szerepéről, a kommunista társadalom sértegetésének taktikáiról.