Arctalan egyetem?

Egy meghökkentő kitétel szerepel a kormány elé terjesztendő Nemzeti fejlesztési terv stratégiai dokumentumában. Az elemzés szerint egyik előnyünk „az erős hagyományokkal rendelkező felsőfokú elitképzés”. Ez olyan állítás, amin vérmérséklettől függően elcsodálkozhatunk vagy bosszankodhatunk, ha mostanság „ügyfélként” intim közelségbe kerültünk ezzel az „elitképzéssel”.
Szögezzük le mindjárt: elitképzés a világ néhány tucat rangos egyetemén folyik, de ott sem feltétlenül minden szakon. Ám ha gyors közvélemény-kutatást folytatunk néhány éve diplomázott ismerőseink között az ország különböző egyetemein: meg tudnak-e nevezni egyetlen tanárukat is, aki nemzetközileg kiemelkedő vagy ismert lenne – az eredmény lesújtó. Kár volna tagadni: a hazai felsőoktatásban és az intézményesített tudományos életben nem történt rendszerváltás. Egyik legnagyobb egyetemünk akadémikus rektoráról például úgy hírlik, hogy korábban munkásőrként jeleskedett, s buzgón koszorúzott november hetedikén az egyetem szovjet hősi emlékművénél. Az Akadémia sem tartott még önvizsgálatot, hogy tagjai közül hányan köszönhetik karrierjüket egypárti „kiválóságuknak”. A jelenlegi tanszékvezetők jó része KISZ-titkári dobbantóról kezdhette meg egyetemi karrierjét – bizonyságául, hogy a szocialista „árutőzsdén” a politikai érdemeket nemcsak gazdasági hatalomra, de tudományos-oktatási pozíciókra is be lehetett váltani. Persze ha ezt az „élcsapatot” kérdezik meg a nemzeti terv készítői, habozás nélkül ki fogják jelenteni: nálunk tényleg erősek az elit- oktatás hagyományai. De nem ártana talán magukat a fiatalokat is bevonni az elemzésbe és a tervezésbe…
Ha manapság valaki felvételt nyer egyik legpatinásabb egyetemünkre, botorul azt hiheti, hogy révbe ért. Ám azt kell tapasztalnia: a kötelező szemináriumok kapacitása nincs a felvett létszámhoz méretezve. Korábban emiatt a diákok hajnali öt órától sorakoztak a beíratkozáshoz, ami atrocitásoktól sem volt mentes. Ezt tapasztalva „javítottak” a rendszeren: jelenleg – a lottószámokhoz hasonlóan – számítógép sorsolja ki a beíratkozási sorszámokat. De ez sem ilyen egyszerű. Először egy reggelen mindenki izgatottan berohan megtekinteni a sorsolás eredményét, s csak a következő hétfőn lehet sorba állni a kinyomtatott sorszámért. Egy harmadik alkalommal pedig jöhet az ismételt sorban állás a sorszámmal, ahol egyenként szólítják a sorszámok birtokosait. Ekkor a hallgató Nyilas Misi módjára a hosszú asztal elé járul, s izgatottan végigböngészi, melyik listára fér még fel. Ha olyan tantárgyat is tanul, amit egy másik campuson oktatnak, akkor ott az egészet még egyszer végig kell csinálnia. A 186-os sorszámmal kicsi a remény, hogy a kétszer tizenkét hallgatót fogadó kötelező szemináriumra beíratkozhasson, de jövőre „egy kis szerencsével” a 163-os sorszám boldog tulajdonosa is lehet. Legfeljebb majd további féléveket várakozik – igaz, így öt év alatt nem lehet befejezni a kurzust. A kényszerű „rájátszásként” következő hatodik, netán hetedik tanév azonban már nem ingyenes. De hát miért is nem igyekezett jobban a hallgató?
Ugyanennek a „tudásgyárnak” a honlapja nemrég még négyéves, tehát igencsak poros információkat tartalmazott. Ajánlott olvasmányként tucatnyi, a hetvenes években íródott, ma már mosolyt fakasztó szakirodalmat ajánlott. Ha nagy nehezen felvette a titkárnő a telefont, amelyen a hallgató a második szak belső felvételi követelményeiről igyekezett tájékozódni, lekezelő modorban e „múlt századi” honlaphoz irányította. A kör bezárult. (Egyik neves politológus-médiaszakértőnk kijelentette: be sem lép az intézménybe, amíg ilyen állapotok uralkodnak ott.)
Nem vicc: egyik patinás nevű fővárosi főiskolánk (időközben önálló egyetemi karunk) államvizsgakérdései között szerepel például „az átlagos patkány mérete”. Jövendő mérnököktől (!) tudakolják ezt. Az államvizsgakérdések másutt sem jelentenek különösebb kihívást. Építészek, mérnökök, szociológusok generációi végeznek úgy, hogy nem kell olvasniuk, nem járnak könyvtárba, nem ismerik a külföldi szakirodalmat, nem tanulnak alapvető kutatási módszerekről. Ha egy intézmény vagy tanszék belső elvárásai így „provincializálódnak”, utolsó reményünk elvileg a vendégoktatókban lehetne. Ám nemrégiben végzettek mesélik: számos illendőségből felkért főhivatalnok előadás helyett teljesen felkészületlenül ült le velük szembe anekdotázni.
Jó, jó – mondhatják erre; de az orvosképzésünk ma is megállja a helyét… Nemzetközi, különösen tengerentúli összehasonlításban azonban itt is ránk fér egy kis kijózanodás. Ausztráliában például az orvosok (fogorvosok, háziorvosok) iránt támasztott követelmények jóval meghaladják a hazai színvonalat. Épp ezért a magyar orvosi diplomát nem is fogadják el: igen kemény elméleti és gyakorlati vizsgákat kell letenniük a külföldi orvosoknak, mielőtt engedélyt kaphatnak a praktizálásra. (A sikeresen vizsgázók aránya mindössze öt százalék.) Egy háziorvos például csak akkor kezdhet el önállóan rendelni, ha meghatározott számú szülést is levezetett, továbbá kisebb operációkat és más szakorvosi feladatot elvégzett. Ezért aztán rendelőjében könnyebb töréseket is begipszel; kisebb sebészeti, bőrgyógyászati beavatkozásokat, egyszerűbb szemészeti vagy laboratóriumi vizsgálatot egyedül is képes elvégezni…
A kurzusok a háromévenkénti kötelező akkreditáció ellenére sem eléggé korszerűek. Mindkét szélsőség jelen van egyetemeinken: az oktató vagy a saját kutatási anyagát oktatja egész félévben (mondjuk a bölcsészkaron fél évig kizárólag a Háború és béke szeminárium „választható”); vagy felszínes bevezető kurzusok viszik el az időt, nemegyszer alacsonyabb színvonalon, mint a középiskolai anyag. A kritikusok abban megegyezni látszanak, hogy azok a szakok a legmodernebbek, amelyek a kilencvenes években jelentek meg a magyar oktatás palettáján; mint például az üzleti etika vagy a szociálpszichológia, ahol nem lehetett elővenni a harmincéves moszkvai jegyzeteket. A felsőoktatásban a minőség-ellenőrzés gyakorlatilag megoldatlan: úgyszólván mindenki azt tanít, amit akar, s olyan igénytelenül, ahogy neki tetszik.
Bár a legtöbb helyen bevezették a kreditrendszert és az internetes regisztrációt, a technikai akadályok miatt vegyesen fut a két rendszer: gépen is be kell jelentkezni meg a kockás füzetbe is személyesen fel kell íratkozni. Persze az is egy lehetséges megoldás, hogy az oktató egy huszonöt főt befogadó terembe felvesz 380 hallgatót, mondván: úgyse kötelező előadásra járni – majd elkopnak. Ez vezet aztán a személytelen oktatáshoz: a hallgató interneten regisztrálódik, s tömegesen, írásban vizsgázik. Előfordulhat: anélkül végez, hogy személyesen találkozna vele a tanár. A diák az ő számára csupán adat, kódszám.
Az arctalan egyetem létét támasztják alá a statisztikai adatok is. A kilencvenes években a nagy universitasok létrehozása és a párhuzamos képzési formák megszüntetése nagyarányú elbocsátásokkal járt. Közben a demográfiai hullám felfutott a felsőoktatás szintjéig, tömegképzést eredményezve – de sem az oktatói létszámot nem bővítették, sem az infrastruktúrát nem igazították a létszámhoz, gondolván: úgyis csak nyolc évig tart az egész. Egyetemeinken megjelentek a felsőoktatási „szakmunkások”, akik pénzt keresni főként vendégoktatással, külső szakértéssel, tanfolyamok vezetésével képesek; másrészt PhD-znek a „publikálj vagy tűnj el” farkastörvénye szerint; és csak harmadsorban fektetik energiáikat az oktatásba. Dúl a kontraszelekció, mert az igazán ambiciózus szakemberek elmenekülnek a középszerűséget jutalmazó rendszerből. Ráadásul a megüresedett állásokat a Magyar Közlöny vagy a Művelődési Közlöny helyett csupán az intézményi közlönyben jelentetik meg – így senki nem értesül róluk.
Egy nemzet fejlesztési tervéhez vitathatatlanul szükség van bátor képzelőerőre is; azonban csak azután, hogy a jelenlegi helyzetet kíméletlen realitásában, pontosan felmértük. Minden más csak önámítás, ami hosszú távú felemelkedésünket akadályozza…