Borozóban is döntöttek a szigetszentmiklósiak

A „Félpint” rozéborok, a pezsgők, a sóspálcikák, a nagy szódásballon és a kattogó presszógép miliőjében „Ez a világ mi vóna, ha egy kis bor nem vóna” feliratú fatáblácska hirdet öröknek tűnő igazságokat. A szigetszentmiklósi, Csépi úti borozó polcain sorakozó üvegpoharak fényében pult körül sündörgő alakokat látni. „Rizikó-bank-cash 21” olvasom a játékgép kijelzőjén. Barna bőrkabátos, idősebb ember libben be az ajtón, megdörzsöli kezét, tán hideg van odakint, majd Szabó Máriához, a helyi szavazatszámláló bizottság elnökéhez fordulva határozottan kijelenti: két deci bort kérek.
Az önkormányzati választás napja van Szigetszentmiklóson, Tóth Attila borozójában, azaz a 18-as szavazóköri helyiségben. Délelőtt 9 óra 14 perckor hangzott el az ismeretlen férfi szájából az ezen a napon megmosolyogtatónak tűnő követelés. Miután kiderül, hogy a szavazás miatt nincs italkimérés, a férfi köszönés nélkül elviharzik.
– Hajnal ötkor találkoztunk az önkormányzatnál, elhoztuk az urnákat és a szavazólapokat. Ünneplőbe öltöztettük a helyiséget, feltekertük a gázkonvektort, s főztünk a pultnál egy illatos kávét, de már meginni se volt időnk, mert hat óra után néhány perccel megérkezett az első szavazó – mondja Szabó Mária, a háromfős szavazatszámláló bizottság elnöke. A pártok és civil szervezetek által delegált öt személy is a hosszú asztalnál ül, s részt vesz a választás lebonyolításában. Héttől kilencig a szavazókörhöz tartozó 1311 választópolgár öt százaléka járult az urnákhoz, most pedig özönlenek a kocsmába az emberek, s már annyira torlódik a sor, hogy azt hinné az ember, hogy a gyulai kolbász kilóját mérik itt tíz forintért. Elegáns középkorú férfi, tolókocsis, hetvenhét éves bácsika, kiskosztümös fiatalasszony várakozik itt kisdeddel a karján, egy hölgyről pedig a személyi számából kiderül, hogy első választó. A szavazatszámláló bizottság egyik tagja felemelkedik ültő helyéből, s kezét nyújtva azt mondja: „Engedje meg, hogy gratuláljak, és kívánom, hogy sokáig gyakorolja választójogát.”
Svájci óra pontossággal dolgoznak az emberek. Az asztalnál ülő férfi aláíratja a dokumentumokat, a mellette ülő, szigorú tekintetű aszszonyság postásoknál tapasztalható sebességgel stemplizgeti a szavazólapokat, amelyeket szomszédja nyújt át a választóknak. Az asztal végén egy piros székre nyíl alakú táblát helyeztek el, rajta szavazófülkék felirat. Mellette áll egy drapp öltönyös férfi, aki a forgalomirányító rendőr eleganciájával karlendülettel közli: erre fáradjon, erre tessék.
Szigetszentmiklós „bucka” elnevezésű városrészében kevés a közintézmény, ezért bérelte ki az önkormányzat a szavazás napjára a borozót. Tóth Attila tulajdonost júniusban kereste meg egy helyi képviselő, majd a jegyző, s a terepszemlét követően megállapodtak. A fiatal vállalkozó nem kért térítést az italkimérés használatáért. Tudomása szerint korábban egy csirketelepen voksoltak a választók, ám ez a kávédarálókkal, parazsas vasalókkal és antik csecsebecsékkel díszített borozó mégiscsak kulturáltabb hely. – Negyvenfős törzsközönségünk van, akik mindennap idejárnak. Nyugdíjasok, melósok, s a környékbeli kőművesbrigádok tagjai, akik reggel itt kezdik a műszakot – mondja a hétköznapokon pult mögött álló Tóth Attila. – Ez nem a begyepesedett zugivók helye, hiszen gyakran beszélnek politikáról a vendégek. Azt hallom tőlük, hogy az ország világnézeti szempontból ketté van szakítva, s ennek már ideje lenne véget vetni. Talán most, a választások során ez sikerül – reménykedik.
Csak jönnek, egyre jönnek a szavazásra az emberek. Aki bizonytalan abban, hogy kire voksoljon, azt a Vili névre hallgató, és az érkezők előtt fel-alá futkosó koromfekete házikandúr teszi még inkább tétovázóvá. Biztos járású férfiak lépnek ki most a borozóból. Az egyikük nevetve mondja: Bandi bátyám, azért egy felesre meghívhattak volna.