Egy talált nap hordaléka

NEM FÖLD A FÖLD
– nem betű a betű (nem mondat a mondat). Isten az Isten, virág a virág, gyűjtőtábor: a körülhatárolt bizonytalan formájú terület.
A CSILLAGOK A GÖNCÖLÖK
– úgy fénylenek fönt, mint a rácsok (a hallgatag cella fölött). Világizzása: hőmérsékletem.
KÜLÖN VILÁGOT ALKOTOK?
– magam? Kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája… párás büdösség – felhő lep bennünket el. (Rab vagy, amíg a szíved lázad), úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
FÖLNÉZTEM AZ EGEK
FOGASKEREKÉRE
– s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.
MIT KEZDJEN, AKI(T) ELÍTÉLT
– de fölmentett később az ég? Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve (hallod a némaságomat?) (mintha egy égbolt madár közeledne). Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett? – Költő Repülőhöz.
– ÍRTÁL-E TEGNAP ÓTA?
(Repülő Költőhöz.) – Írtam, mit is tehetnék? S egy vers milyen veszélyes… mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít… Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. (Nézd a világ apró rebbenéseit.) Itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor.
… DE MIÉRT? MILYEN JELLEGŰ?
– és hogyan veszi magát ki! (A részletek, a kicsiségek:) drótszivacs, leláncolt lábak hegedűtokjai.
KÉTHETES BEUTALÓ ABBÁZIÁBA (HELYBEN)
– és tart most már harminc-egynehány éve… negyvenhat… de az már ’56, Egmont-nyitány helyett Búcsúszimfónia – november négytől. (Lenyeled ezt a gombócot is, aztán kikiáltjuk a tanácsköztársaságot). Pórázon sült nyúlszőr, kacsamáj napbarnítva. Engem nem érdekelnek ezek a barmok, menjenek a suvickolt anyjuk inkriminált nénikéjébe! (Na elég volt, hadd fáradjak el).
(EZEK IHLETETT DOLGOK)
– adott pillanatban kizörrented. Hétkor megnézzük a fél nyolcas híreket, meg fogsz örülni! bejön az egész világ! egészen közelről mutatják! Túlélés vagy túlórázás? túl az Óperencián? Szoci(ál)demokrata-ta-ta szombat? vasárnap?! (eSGYé valószínűleg megőrült…)
MINT KONCENTRÁCIÓS
TÁBOROK LAKÓI
– szögesdróton át a naplementét, úgy engedte magához az Éden(titás) virágpollenét – írja Varga Domokos György 2000 áprilisában megjelent könyvkritikájában. Kijózanító vaskerítésként ott magaslik körülötte a XX. század, belevezetve a világháborús és népirtós áramok, a felszabadítós áramok (agyonverős erősáramokkal). „Nagy utazás” (szellemi és érzelmi kaland) közben föl-le a szárnyvonalakon (hol Auschwitzig…). Nemcsak térben (Budapest–Párizs–London–New York retúr), sőt el Szibériáig (Gulag), de innen biztos, hogy vissza… (?!) Nemcsak időben ide-oda tágítva a XX. századot, mint egy gumiszobát, hanem a lélekben is keresztül-kasul – eSGYé tényleg megőrült „A 20. sz. idill-kollázsa” könyvében. Ó, Krúdyval, Móriczcal, Kosztolányival kitüntetett olvasó! Tolsztojjal, Csehovval, Franz (Josef) K.-val! Mindig óvakodtam szentekről beszélni, de az auschwitzi pokolban egy sokgyermekes családapa helyett önként halálba menő, szentté avatott Kolbe atya óta ezt habozás nélkül megtehetem – írja könyvremekében Viktor E. Frankl, az Auschwitzot szintén megjárt (és túlélt!) világhírű professzor.
Ó, RÉGI BÖRTÖNÖK NYUGALMA…
– a semmiségbe lép, ki most mozdulni mer. (A köd szitál.) A költő oly idős, amennyi a világ. Foglyul nem eshet, s röptének néha tág a horzsoló közel. S a föld felett a csillagrendszerek hona moccanni néki szűk lehet. (Kafkai sors? talanság? nyiss nekik teret!)
MIKOR KOLUMBUSZ A ZSIVAJGÓ PARTRA LÉPETT
– s követték társai, az ittas tengerészek, szagos szél támadt és lábához hullt egy fészek. S egy zöld majom szaladt feléje s rázta öklét: érezte már, hogyan kezdődik az öröklét. Megvillant nagy szeme, fáradt szemhéja égett. Legyintett. (S hátraszólt valami semmiséget.)