Egység

Amelyben az erő lakozik. Az elmúlt tizenkét esztendőben nem múlt el nap, hogy valaki fontos ember, vagy önjelölt, ne szólította volna fel a népet, a magyarságot a nemzeti egység megteremtésére. Tizenkét éve tudjuk, a nemzeti egység politikai álmodozók ábrándja, amely talán megszülethet egyszer, ám aligha valamely tüzes, netán hebegős felszólítás hatására. Mostanában Medgyessy beszél nemzeti egységről, de még nem fejtette ki bővebben, miként kívánja megvalósítani. Az 1994-es nagy baloldali előretörés után a jobboldali politikusok belátták, a nemzeti egység ködös illúzió, főleg addig, amíg a jobboldalon sem tudnak valamiféle egységet létrehozni. Azóta a jobboldali egység hol születőben, hol szétesőben van, szilárd, ütés-, kopás-, időtálló szerkezet nem jött világra. Holott tudjuk, a nemzeti, keresztény, konzervatív értékrend léte függ a jobboldali politikai erők együttműködési hajlandóságától, kompromisszumkészségétől. S ha a szó szoros értelmében vett jobboldali egység nem is jön létre, átmeneti önkorlátozásra, közös célokat kitűző összefogásra, szövetségre mindenképpen szükség van.
Szép szavak ezek, nincs jobboldali politikus, aki nem ért egyet velük. Látják, hogy a baloldalon milyen simán, szinte harmonikusan megy minden. Azt kéne csinálni a jobboldalon is – mondják, majd elkezdik sorolni kifogásaikat, kibúvóikat a jobboldali egység ellenében. A magyar jobboldal ötvenévnyi tetszhalál után a gyermekbetegségek korát éli. A honi baloldal sem élt mindig ilyen idillikus egyetértésben. A különböző irányzatok kiátkozták, feljelentgették, ha módjuk adódott, fizikailag kiirtották egymást, s csak a kádári „konszolidáció” hozta látszólag közös nevezőre őket. A legnagyobb baloldali pártban sincs igazi egység, csak éppen megtanulták, hogy a renegát Kautsky hívei megférjenek az áruló Trockij követőivel, s legalább a külvilág felé ne veszszenek össze a megrögzött sztálinistákkal, a reformbolsevikokkal, a belvárosi narodnyikokkal vagy a kontraszelektált européerekkel. A jobboldalon nem így mennek a dolgok. A jobboldali politikusok többsége abban a meggyőződésben él, hogy kizárólag ő képes meghallani a nép jajszavát, a nemzet üzenetét, s egyedül csak ő és hűséges társai jelenítik meg a hiteles kereszténységet, konzervativizmust, hazafiságot, hagyományt, jogfolytonosságot, egyáltalán mindent, ami szép, jó és igaz.
A kizárólagosságtudat gyakran a jól felfogott, józan érdekeken is felülemelkedik, és a reális erőviszonyokat figyelmen kívül hagyja. A mai magyar jobboldalon nem együttműködésre képes szellemi irányzatok vannak, hanem egyéni „kinyilatkoztatáson” alapuló, prófétikus utak, amelyekről csak letérni lehet. Pedig van követendő példa is a közelmúlt történetében. 1998 tavaszán a választási győzelem örömittas mámora, vagy idén az első forduló utáni két nagygyűlés lelkesedése – ami a vereség előszelének döbbenetéből született – megmutatta, a jobboldal nem reménytelenül szétesett, képes erőt felmutatni, sőt egységre törekvő hajlandóságot is. A jobboldali polgár ma nem tehet mást, mint pártos elkötelezettségétől, személyreszabott vonzódásaitól, esetleges sértettségeitől függetlenül, a győzelem esélyét mutató jobboldali organizációt támogatja. Vitatkozni ráérünk a győzelem után is.