Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a hírnév, amely egyes embereket a szárnyára kap s szinte az egekig röpít, függ-e a széljárástól. Sándor György, a humoralista valaha az ország kedvence volt, fellépéseit és szövegeit a televízióban és a különböző színpadokon ováció és cinkos egyetértő lelkesedés fogadta, sokan – főként liberális intellektuelek és igényes fiatalok – jobbnak találták Hofinál. Exkluzivitás és minőség jellemezte mindig, az a minőség, amely a humorban az „értő” nézőt és hallgatót is felemeli. Hofival ellentétben ő nem csupán kitűnő előadó, hanem szellemi, teremtő értelemben is eredeti, egyedi alkotó volt, s ily módon az adott kortól szinte függetlennek érezhettük. Humora elsöprő volt, de sohasem populáris, a mélyén azzal a megfoghatatlan többlettel, amely csak keveseknek adatik meg a színjátszásban és irodalomban. Isten áldotta tehetségét az erkölcs nemesítette meg.
Múlt időben beszélek a liberális intellektuelek kedvencéről, de nem abban az értelemben, mintha tovatűnt teljesítményről beszélnék. Sándor György nem változott, csupán a közeg – amely az ismertség, az elismerés és a hírnév katalizátoraként működik – alakult át Magyarországon s tette kegyvesztetté a kitűnő előadóművészt és szerzőt a kultúra véleményformáló és sztárképző köreiben. Sándor György, akinek liberalizmusa és erkölcsi feddhetetlensége egyértelmű, nem fér bele a mai magyar liberális etalonba, konzervatív, zsidó, keresztény, hívő volta persona non gratává tette azok előtt, akik hajdanán csak nagy erőfeszítéssel értették meg gesztusait, gondolatait és humorát, vagy csupán sznobizmusból álltak be tisztelői közé. Az igaz, hogy sosem volt kabarista, nem tartozott a brancsba, amelynek olyan kitüntetett sztárjai és humorforrásai vannak, mint Farkasházy és Verebes. A bunkók valószínűleg sohasem szerették a szellemi arisztokratát.
Így aztán ő nem disznólkodik a Heti hetesben (sohasem keveredett korpa közé).
A Magyar Nemzet exkluzív magazinjába ír, amelyben mérsékelt hangvételéről, elfogulatlanságra való törekvéséről a „véleményformáló” médiaelit ugyancsak nem vesz tudomást.
Valójában elképesztő az, ahogyan Sándor Györgyöt „elhallgatják” és mellőzik televízióban, színpadon, rádióban. A pszeudoliberális baloldal tömegszórakoztató cirkusza valójában joggal tekintheti őt renegátnak sajnos és borzalmas mint zsidó származású keresztény magyart, akit nem egy bordában szőttek velük. Mit mondjak? Ez iszonyú, méltatlan, kirekesztő. Galád. Hiszen lénye és szellemisége éppen azt a kultúrát gazdagította és gazdagítja, amelylyel a zsidó származású honfitársaink ajándékozták meg hazánkat, hazájukat, Budapestet: a magyar intellektuális filozofikus humort és iróniát.
Jobboldali, mondják rá, akinek szellemisége Karinthyéval rokon. Miféle gulág ez?
Jó. Fogadjuk el, hogy erre az értékre a szocialista emlőkre tapadt magyar kabarémaffia és a liberális értelmiség nem tart igényt. Ami az övék, abból kirekeszthetik. A koncból amúgy sem kért volna.
De mi van a jobbközéppel, amely négy éven át kormányzó (s így kegyosztó) szerepet vitt Magyarországon? Ők sem értik Sándor György üzenetét? Sajnos, semmit sem tudtak vele kezdeni, pedig szellemi fegyver lehetett volna. Nem volt rá szükség?
A választási vereség után láttam egy nagyobb közönség előtt fellépni. Humora vigaszt jelentett, fölényt, káprázatot, reményt. Ő maga volt a reneszánsz. Eredeti, egyedi, független újjászületés.
Ne feledjük, a hatalmon lévők és kabarista vazallusaik pedig különösen ne feledjék: a humor ellenzéki műfaj.
Hogy nélkülözheti-e a magyar kultúra, a magyar televíziózás Sándor Györgyöt, én nem tudom…