Hősies búcsú az évadtól

Fölfelé ballagva a Szépvölgyi úton, mint valami képzeletbeli osztálylétra fokai, úgy tárulnak elénk az újgazdag létforma stációi. Mostanra a hetvenes évek maszek autószerelőinek és nőgyógyászainak kocka formájú családi házait, de már a nyolcvanas-kilencvenes évek spontán privatizátorainak Velux ablakos villáit is átlépte a korízlés: a divatos vajsárga és almazöld homlokzatok gipszstukkó díszei, a műkő báboskorlátok és a rikító tetők álmanzárdjai már a bróker-barokk stílus jegyében fogantak. De egyszer csak emberszabású, formás, fehér kőkerítés hívja fel magára a figyelmet az automata garázskapuk és klinkertégla erődök közt, mint valami azílium. Hívogató felirat a meszelt falon: Serpenyős vendéglő; alatta jókora betűk hirdetik a házias magyar konyhát és az óriási adagokat. Ki tud egy ilyen invitálásnak ellenállni?
A kerthelyiségben már vége a nyári idénynek, pihen a szabadtéri grillsütő, jövő tavaszig forró vaslapon sülnek a húsok benn a konyhán. Az étterem tervezője ügyesen ötlötte ki, hogyan kell a sokféle vendég ízlésének megfelelni a különböző díszletekkel és tárgyakkal. Könnyed, mediterrán építészeti formák és színek uralkodnak, sok zöld növény – lehetnénk akár olasz, spanyol vagy francia kisvendéglőben –, a falakon régi magyar sulykolófák és török szőnyegek lógnak, jó értelemben vett multikultúra van itt egybehordva.
Az étlap is jót ígér. A hely specialitása – nevéhez híven – a serpenyős sütés, a húsokat, halakat, szárnyasokat ebben az edényféleségben készítik el, többnyire a körettel együtt. Az első ijedelmünk akkor áll be, amikor a tételek felsorolásánál meglátjuk a feltüntetett súlyukat is – hát nem a diétás főnővér méri a porciókat. A zöldfűszeres sajtlevesnél átmenetileg megnyugszunk, a leves finom, éppen annyi, amennyi jól esik, szépen illik a bazsalikom a sűrű léhez. Megfontoltan igyekszünk rendelni, a felszolgáló kedves és türelmes, akkurátusan szervírozza a pompás 2000-es villányi kékoportót, miközben mi óvatosan faggatjuk a részletekről. Hiába. Amikor megérkezik a két jókora tállal, és mi meglátjuk a tartalmát, korábbi ijedelmünk pánikká fokozódik. A rablónyárs – hossza kb. fél méter – csak azért nem görbül meg a ráfűzött húsoktól, mert másfél kilónyi serpenyős krumplin nyugszik; a hasonlóan felszerelt pulykatekercsek alá pedig anynyi majonézes, hagymás burgonyasaláta van pakolva, hogy egy négytagú család karácsonytól újévig el volna vele. Méghozzá olyan finom, bécsi módra készült, hogy a szívünk szakad meg, amikor a hősies falás után viszsza kell küldjük a kilenctized részét. Remek a reszelt tormával megerősített házi cékla, a fetasajtos vegyes saláta is, de minden adag több a kelleténél. A desszertként elválallt mézes-mákos guba is csak mennyiségileg figyelemre méltó, valami álkifliből készült, és nincs kellően átitatva vaníliás tejjel. A stíriai metélttel pedig alighanem eltaláltuk a konyha Achilles-sarkát: semmi sem stimmel benne.
A hely tanulsága: lehet, hogy a környékbeliek még a mennyiség korszakát élik, de ami az étkezés örömét illeti, jobb, ha a minőségnél maradunk.
PRIVÁT ÚR