A honfoglalásunk előtti időszakból igen kevés feljegyzés maradt fenn őseinkről. Főként perzsa, arab és bizánci szerzők foglalkoztak a hol jürkának, hol szküthának, hol kazárnak, hol türknek nevezett néppel.
A görög történetíró, a Krisztus előtti ötödik században élt Hérodotosz beszámolt a finnugorokról, akik „a budinokon túl észak felé hétnapi járóföldre eső pusztaságon túl, a thüsszagéták szomszédságában élnek és jürkának mondják őket. Vadászattal foglalkoznak, a következő módon: fára mászva lesben állnak, mindegyiküknek a közelben van elrejtve a lova – amelyet megtanítottak hasra feküdni – és a kutyája. Ha meglátják a fáról a vadat, rányilaznak, majd lóra szállva követik…”
Menandrosz Protiktór, VI. századi bizánci történetíró több érdekes megfigyelést közölt a türkökről, ezek legbecsesebbike talán a „sámánok mágikus tűzáldozatát” őrizte meg: „az ördögűzők tömjénágakkal tüzet gyújtván, szkíta nyelven barbár igéket mormolnak, csengővel és dobbal nagy zajt csapnak, a lángtól sercegő gallyakat a málha felett körülhordozzák, és örjöngve-tajtékozva űzik a gonoszt.”
A X. században élt arab földrajzi író, Ibn Fadlán a „kazárok” túlvilági hiedelmeiről így elmélkedett: „A nagy királyok temetésekor nagy udvart építenek, melyben húsz ház van. Minden házba külön-külön sírt ásnak a királynak. Eután összetört köveket és meszet szórnak rá. A sír fölött (!) átvezetik egy folyó vizét, hogy se ördög, se ember, se a férgek ne férhessenek hozzá. Ezután mindazokat, akik a temetésen részt vettek, kivégzik, hogy senki ne tudja, melyik házban van a király eltemetve. A sírt Paradicsomnak nevezik, s minden szobája arannyal átszőtt brokáttal van felékesítve…”
Kónsztantinosz Porphürogennétosz, vagyis Bíborban született Konstantin bizánci császár a X. században írta meg De administrando imperio, vagyis A birodalom kormányzásáról című becses munkáját. Benne megemlékezett Almutzész (Álmos) és fia, Arpadész (Árpád) fejedelemről, illetve a mitikus „fejedelemváltásról”, amikor a tekintélyes, bölcs és vitéz Arpadészt atyja helyett „pajzsra emelve fejedelemmé tették”. A császár nyilvánvalóan félreértette a szakrális fejedelemáldozatot, miszerint az új haza határára érő nép az ide be nem léphető vezetőjét feláldozza. Szólt továbbá a bizánci uralkodó a magyarok szervezetéről és megemlítette a Nékész, a Megerész, a Kürtügermatosz, a Tariánosz, a Genach, a Kerész és a Kaszész törzset. Megemlítette „Apradész fejedelmen” kívül a bírói tisztet ellátó gülaszt (gyula) és a karchaszt (karcsa) is.
Ibn Abu Jaqub an Nadim a X. század végén őseink rovásírására utalt egyik feljegyzésében, miszerint „ha a turkok fő fejedelme egyik alárendelt törzsfőjének írni akart, kettéhasíttatott egy nyilat, eztán rovásjegyeket rótt bele”. Megjegyezte, hogy a rótt jelek főként a háborús eseményekre, illetve a békekötésekre utalnak.
A XI. századi perzsa történetíró, Gardízi „A híradások ékessége” (Zen al-akhbar) című művében őseink szokásai közül vetett papírra néhányat. Szerinte a magyarok „szemrevaló és szép külsejű emberek, nagytestűek és vagyonosak. Ruhájuk brokátból való, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és mindet gyöngy berakás ékesíti. Leánykéréskor vételárat kell a kérőnek fizetnie, többnyire állatok formájában. De ez lehet coboly-, hermelin-, mókus-, nyest- és rókaprém is”. Ezt és egyéb ájándékokat egy szőnyegbe göngyölítve lovon küldték el a menyasszony apjának. A vételár pedig értelemszerűen arányban állt a kérő tehetősségével.
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
