Kenyér és naspolya

Október 29-én, negyvenhat évvel ezelőtt megkezdődtek az egyezkedő tárgyalások a Corvin köziek és a Kilián-laktanya parancsnoka, Maléter Pál között. Eközben a VIII. és a IX. kerületben a szovjet csapatok és a felkelők újra összecsaptak.
Ötvenhat megtanította az embereket arra, hogy ha a fővárost veszély fenyegeti, akkor mindennél fontosabb a kenyér, a liszt, a cukor, a só, mert a városi embernek csak ez ad lehetőséget a túlélésre. A kubai válság kirobbanásakor, Csehszlovákia 1968-as szovjet megszállásánál, majd a lengyel szolidaritási mozgalom elfojtásakor, 1981-ben a magyarok már a levegőben érezték a bajt, és az élelmiszerboltok polcairól néhány nap alatt eltűntek az alapvető élelmiszerek, vidéken felvásárolták a krumplit, a hagymát. A taxisblokád idején, 1990-ben a fővárosiak „rutinosan” néhány óra alatt elvitték a közértekből a lisztet, az élesztőt, a cukrot, a tojást, a konzerveket, a húsféleségeket. Mindenki tudta, mit jelent, ha az ország közlekedése megbénul.
Ezt a leckét 1956-ban tanultuk meg. A forradalom felkészületlenül érte az embereket. Két nap elég volt, hogy ne legyen villamos és busz. Csak a vonatok közlekedtek, máról holnapra éltünk. Kenyér a legtöbb családban csak annyi volt, amennyi aznapra kellett. A jegyrendszer utóhatásait még éreztük, éppen ezért Budapest spájzaiban nem állt zsákban, de még kilós csomagolásban sem a liszt – egyébként mérték a lisztet, fél kilót is lehetett kapni –, éppen ezért a fegyveres harc kitörésekor a legtöbb helyen bezártak a boltok, csak a pékek dolgoztak éjjel-nappal, megállás nélkül. Így volt ez a Bartók Béla úti pékségben is. Október 23-tól hat napon keresztül az egész fővárosban dörögtek a fegyverek. Budán, a Móricz Zsigmond körtéren voltak a legkeményebb összecsapások, a szovjet tankokat sorban lőtték ki és tették ártalmatlanná Molotov-koktéllal a környékbeli felkelők. Már hajnali négykor ötszáznál is többen álltunk a pék előtt, a sor felfelé, a Ménesi útra kanyarodott. Szorosan a fal mellett álltunk, kerestük a mélyedéseket, a kapualjakat, mert újból és újból kiújultak a harcok, ágyúdörgések, gépfegyverropogás, majd egy fülsiketítő csattanás után csönd lett. A szemközti oldalon a Ketter vendéglő elülső fala beomlott. Ott álltunk közvetlenül a halál mellett.
A pékek valamit megérezhettek, mert gyorsabban közeledtünk a sütödéhez. Gyerekként azért álltam apám mellett
a sorban, mert mindenki csak két vekni kenyeret vihetett haza.
A kenyér forró volt, fenséges illattal, úgy letörtem volna a sarkát, de nem lehetett, mert a kétszer két kilósat haza kellett vinni – hatan voltunk a családban –, kettőt a felettünk lakó öregeknek szántunk, a másik két kilósat a kisbabájával egyedül maradt házmesternének adtuk.
Visszagyalogoltunk a Gellérthegyre a kenyerekkel, a házban felszabadítóként fogadtak bennünket. Már ültem is az asztalhoz, hogy egy nagy karéj zsíros kenyeret megeszem, amikor csöngettek. Megjöttek keresztanyámék a nagyszüleimmel, az unokatestvéreimmel Pestről, a Futó utcából, ahol a legkeményebb harcok folytak. Mondták is, oda a ház, tizenhat belövést kapott. Fáradtak, meggyötörtek, éhesek voltak. Előbb ők kaptak enni. Ettek, félelmet keltő történeteket meséltek, miközben ropogva tűntek el a friss szeletek. Nem bírtam a várakozást, felnyúltam a konyhaszekrény peremére, ahol már puhultak a kertből szedett naspolyák. Fanyarul édeskés íze volt. Már tudtam, hogy másnap hajnalban ismét sorba kell állnunk a kenyérért.