Idáig az Ukrajnát támogató tábor védőbeszéde. De hogyan látja ezt a dolgot a másik oldal?

A törvényalkotás szintjén az ukrán állam igen egyértelműen nyilvánította ki, hogy hogyan is gondolja ezt a sorozás-, illetve mozgósításdolgot. Az erre vonatkozó új törvények, illetve törvénymódosítások drámai módon kiszélesítették a sorozóhivatalok tisztjeinek a hatáskörét, és súlyos büntetéseket szabtak ki azokra, akik ellenállnak, illetve nem működnek együtt a hatóságokkal. A sorozóhivataloknak biztosított hatáskör sok esetben lábbal tiporja úgy a legalapvetőbb emberi jogokat, mint a törvényben foglalt fékeket és ellensúlyokat. Mindezt a nemzetvédelem és a háborús körülmények jogcíme alatt.

Mivel a szólásszabadság az a jog, ami lehetővé teszi az összes többi szabadságjog gyakorlását, az ukrán hatóságoknak gondja volt erre is. A kényszersorozások elleni tüntetések ellen drákói szigorral léptek fel, úgy a rendőrség, mint a független bíróságok. Azok, akik a szavukat emelték fel a túlkapások ellen, igen hamar megkapták az „orosz propagandista” jelzőt és a testhezálló jogi retorziókat, még akkor is, ha elkötelezett ukrán hazafiakról volt szó. Hasonló elbánásban részesültek a lelkiismereti szolgálatmegtagadók, a pacifisták és a háború többi egyéni vagy kollektív ellenzői. 

Ha valaki további bizonyítékokat keres azzal kapcsolatban, hogy amit látunk, az egy jól átgondolt és koordinált kormánydirektíva következménye, annak érdemes megvizsgálnia a módot, ahogy az ukrán hatóságok a nyilvánosságra került és hatalmas felháborodást keltő túlkapásokat kezelték. A kormány szócsövei mindent megtettek, hogy relativizálják és bagatellizálják ezeket az ügyeket, ahelyett, hogy átláthatóvá tennék a kivizsgálás és a felelősségre vonás folyamatát. Az atrocitások gyanúsítottainak általában nem a bíróságok előtt kellett számot adniuk a tetteikről, hanem belső fegyelmi eljárásokkal kellett szembenézniük. A hivatalukból elmozdított sorozótisztek általában korrupciós vádak miatt találták magukat a sorozóhivatal kantinja helyett a lövészárokban, és nem az általuk elkövetett atrocitások miatt.

Mi több, egyes helyeken a túlkapások tovább folytatódtak azután is, hogy néhány különösen kegyetlen és ezért a hatalom számára vállalhatatlanná „avanzsált” sorozótisztet elmozdítottak a beosztásából. Ez arra enged következtetni, hogy ami az ukrán kényszersorozásokat illeti, nem a médium az üzenet, és a valódi üzenetet igen világosan hallották a helyettes, a pót- és a segédmédiumok is.

Még ennél is súlyosabb az a tény, hogy a katonai szükségállapot mögé bújva, a kényszersorozás visszaélésein kívül a demokrácia fokozatos leépítését látjuk, a politikai ellenzék és a disszonáns médiahangok elhallgattatását.

Ezeknek a jelenségeknek az összességét nem lehet szétmagyarázni a személyes túlbuzgóság, illetve a rendőri túlkapások olcsó kifogásaival. Teljesen egyértelmű, hogy a kényszersorozások kontextusában elkövetett atrocitások csupán egy részét képezik egy általános politikai irányvonalnak.
Idáig a két egymásnak feszülő narratíva.

Hogy melyiket fogadjuk el érvényesnek, az sokszor nem a tények megfontolt mérlegelésén múlik, hanem a honi politikai gyűlölködéseinken. Smaragdváros lakói vagyunk, és a szemüveg rá van lakatolva a kopoltyúnkra. A mai poszt-truth, igazság utáni világban az vagy, akinek hiszel. 

1. Hány jogerős ítélet született a független ukrán bíróságokon a kényszersorozás folyamatát kísérő atrocitások elkövetői ellen? Én egyet sem találtam, de ha valaki ismer ilyet, hálás lennék, ha lehetőséget adna rá, hogy pontosítsam az elemzésemet.

2. Kétségtelen, hogy ellenállni a sorozóhivatal tisztviselőinek és az őket kísérő rendőröknek bűncselekmény. Ugyanakkor elképzelhető-e egy akár félig funkcionáló demokráciában, hogy az erőszaknak ezt a gyakran halálos szintjét alkalmazzák egy nem közveszélyes bűnelkövető ellen?

3. Nem tenni eleget egy behívónak egyértelműen bűncselekmény, de nincs róla tudomásom, hogy az ukrán törvényalkotó halálbüntetést vetett volna ki az elkövetőkre. Elképzelhető-e egy akár félig funkcionáló demokráciában, hogy valakit, aki nem tesz eleget egy rendőrségi idézésnek, hátba lőjenek a kanyargó Tiszánál?

4. A bucsai mészárlással kapcsolatban a világ elfogadta volna-e érvként azt, hogy amit láttunk, az nem az orosz kormány hivatalos politikája, hanem egy helyi túlkapás következménye? Hányan vesztették életüket Bucsánál, és hányan vesztették életüket Ukrajnában kényszersorozás elől menekülve, a városokban vagy az országhatárok mentén?

Én úgy gondolom, hogy a kérdések önmagukért beszélnek, és a válasz ott bujkál a sorok között.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa