Legyünk szerények, becsüljük meg az apró sikereket. Adózzunk tisztelettel Tamási Zoltánnak, aki Párizsban, a Paris Saint-Germain elleni kupameccsen addig ügyeskedett, amíg csak megszerezte valahogy a világbajnok Ronaldinho mezét. Az újpesti bekk tette azért figyelemre méltó, mert előtte kilencvenvalahány perc alatt nem éppen az ügyességével tűnt ki. A mez nagy kincs, szép emlék, a történet pedig jelképes: hiába titulálják profinak a magyar futballistát, csak az amatőrökre jellemző rajongásig viheti az igazi sztárok között. Azon pedig csak mosolyogjunk, hogy az Újpest büntetést helyezett kilátásba Tamásinál a mezcseréért. No lám, a takarékosság…
Visszatérően megszámlálhatatlanul sok terv, koncepció, ötlet és elképzelés terem arról, miként lehetne valódi futballprofizmus Magyarországon, hogy aztán menet közben visszatérően kiderüljön: kevés az esély az üdvözülésre. Magától értetődően, hiszen nincs egyetlen eleme sem a honi futball-létnek, amely fölvehetné a versenyt a világ élvonalával.
Ha a futballt játékként – hivatalosan: sportágként – nézzük, az eredmények fehéren feketén meghatározzák helyünket a világban. Aktuálisan megemlíthető ugyan a ZTE dicső itthoni győzelme a Manchester United ellen, ami emléknek szép, kapaszkodónak kevés, hiszen a manchesteri és a zágrábi megszégyenítő vereség követte. Jó esetben is kettő egy a kudarc javára.
Persze a futball ma már több játéknál, egyértelműen a szórakoztatóipar (vezető) ágazata. Államilag is, hiszen a sportminisztérium hivatalos honlapja rögzíti, hogy „a hivatásos labdarúgást a szórakoztatóipar részének tekintjük”. Nos, tekintsük annak, de innen nézve sem akad egyetlen biztató jel sem. A show-nak mindenütt alapfeltétele, hogy vevő legyen rá a közönség, a néző kényelmesen átadhassa magát a látványnak, igazi sztárok szórakoztassák; hogy a befektetők egymásnak adják a kilincset, nehogy lemaradjanak a várható haszonról. Nos, nálunk már csak elkötelezett drukkerek (érzelmileg: hozzátartozók) járnak meccsre, őket kizárólag a győzelem érdekli, hol van már az a polgár, aki azért indul el otthonról, hogy lásson egy jó kis meccset? A stadionok állapotáról jobb nem beszélni (a tisztiorvosi hivatal egyetlen bajnoki fordulóban teljesíthetné éves bevételi tervét), kiszolgálás helyett kiszolgáltatottság vár a nézőre, befektető pedig csak a gyors kivét reményében érkezik, jobb esetben azért, mert a klub valamelyik elöljárójával együtt volt elemista.
Se futball, se show, se üzlet – így aztán sok mindenre alkalmas helyszín Magyarország mostanság, csak éppen a profi futballra nem.
Kérdés persze, érdemes-e egyáltalán elfogulatlanul szemlélődni a témában, hiszen a már idézett állásfoglalás szerint „a magyar futball történelmi okokból nem igazodik ahhoz a közgazdasági elvhez, hogy csak ott lehet egy vállalkozás sikeres, ahol van rá kereslet”. Szükséges tehát a beavatkozás, ám a futballban „az állami szerepvállalás a viszonyok torzulását eredményezheti”, és ügyelni kell arra is, hogy a reform során ,,tisztátalan kezek ne kerüljenek a közpénzek közelébe”.
Engedelmükkel most nem elemzem a kitételek közötti ellentmondást, csak arra hívnám föl a figyelmet: ha egy hivatalos irat úgy kívánja meghonosítani az üzleti viszonyokat, hogy figyelmen kívül hagyja a közgazdaság-tudomány egyes elveit, ráadásul külön szól a „tisztátalan” kezekről, az enyhén szólva is jelzésértékű. Több mint árulkodó.
Minden szempontból különleges a magyar futballközeg. Sokan vannak, akik tisztán látják a lényeget, ám valamiféle elérzékenyült megbocsátásba burkolják a mondanivalójukat.
Kisteleki István (az Aréna Magyarország ügyvezetője, a BVSC, az MTK és az Újpest volt szakmai igazgatója, edzője) egyértelműen állítja, mindennek az az alapja, hogy nívós produkciót kapjon a néző.
– Ha a látvány nem szórakoztat, a közönség unatkozni kezd, majd elfordul a játéktól, végül csak legyint. Lehetnek akármilyen gyönyörűek a stadionok, egymás sarkát taposhatják a hirdetők, a futball csak akkor válhat üzletté, ha szórakoztató. Előbb tehát jöjjön az igazi futball, aztán már jön, szinte magától a többi.
Úgy legyen – rávághatjuk rögtön –, de azért nem olyan egyszerű a helyzet. A volt edző szerint sem:
– A profizmus nálunk megélhetést jelent, a világban viszont a teljesítmény színvonalát jelöli. Nemcsak a pályán, de a klubházban, az öltözőkben, akárhol.
Minden mindennel összefügg(het) tehát, ezért állítja Kisteleki úr határozottan, hogy a helyzet sokkal roszszabb, mint amilyennek látszik.
– Nálunk a játékosok és a vezetők többsége másból nem tudna megélni, ezért igyekszik minél többet kivenni a futballból. Megteheti, s ezért nem hibáztatható. Nem vagyok ellenség, sok olyan ember van a pályák körül, akit egyébként őszintén tisztelek, ezt csak azért mondom, hogy lássa: nem az indulat beszél belőlem.
Hihetünk Kisteleki Istvánnak, hiszen neki – amikor szerepet vállalt a futballban – sohasem volt egzisztenciális kérdés a labdarúgás. Vállalkozásainak köszönhetően megtehette, hogy csak akkor kössön kompromisszumot, amikor jónak látta.
Magyarországon az első osztályban 12, a második ligában 20 profi csapat van, 20–25 fős kerettel számolva ez 640–800 hivatásos játékost jelent. Nagy szám, a produkcióhoz képest valóságos tömeg. Akármelyik más szakmában 800 igazi szakember (tehát: profi) valódi erőt jelent, garanciát a minőségre. Esetünkben a teljesítmény egyértelműsíti, hogy a többség csak azért számít hozzáértőnek, mert papírja (szerződése) van róla. Kisteleki gyors fejszámolás után határozottan jelenti ki, hogy ötven és nyolcvan közé tehető azoknak a száma, akik méltán keresik kenyerüket a futballal, ők azok, akik nemcsak itthon, hanem az európai középmezőnyben (Ausztria, Hollandia, Belgium) is vihetnék valamire. Abban egyetértünk (amit egyébként visszatérően hangoztatok), hogy a magyar gazdaság már tart ott, hogy ha valaki egyéb területen csak annyit tud a szakmájából, mint mifelénk a futballisták és a vezetők többsége, az vagy munkanélküli, vagy a minimálbér körül keres. Kisteleki meggyőződéssel vallja:
– Az ideális az lenne, ha az első osztály csapatai csupán három–hat hivatásos játékost foglalkoztatnának, a többiek pedig játsszanak munka mellett. Nekik már az is előrelépés lehet, ha profiszerződést kapnak, ha tényleg sportemberek, akkor ez motiváció a javából. Egyébként nem a futballista tehet arról, hogy jól, túlontúl jól keres. Ha az ember választhat, hogy nehéz munkával hatvan- vagy játékkal hatszázezer forintot tegyen zsebre, nem kérdés, melyik megoldásra szavaz.
Hogy a futballista ártatlan, elfogadom, ám hogy a futball nem tehet az aránytalanságról, vitatom. Elvégre nem egészséges (értsd: életképtelen) az a közeg, amelyik évtizedek óta képtelen arra, hogy sokra hivatott fiatalembereket megtanítson választott hivatásukra, ahol a levegőben nincs benne az, hogy mindenki több akar lenni holnap, mint amennyi ma.
Idézzük magunk elé egy honi bajnoki meccs elsőként eszünkbe jutó képsorát, s nem kell sokat magyarázni arról, hogy hiába sír mindenki a pénz hiánya miatt, a produktumhoz képest igenis túl gazdag a sportág. A képességekhez képest kiugró jövedelmek mellett a televízió is (a nívóhoz mért) értékén fölül fizet egy-egy közvetítésért, a klubok költségvetése pedig ugyancsak túlzottan magas ahhoz képest, amennyit üzletileg produkálnak. Kétségtelen, a játékosok adása-vétele itt-ott jövedelmező lehet, ám ha igazi értékek mentén vizsgálódunk, itt is kiderül, hogy az ár jócskán meghaladja a valós értéket (nemzetközi piac).
Régebben úgy volt, hogy az NB I-es klubok válogattak az alsóbb osztályban játszó tehetségek közül, mostanában viszont csak elvétve jelentkezik egy-egy feltörekvő fiatal. Hogy (régi?) példával éljek, az azóta csődbe jutott Vasas két és fél évtizeddel ezelőtti bajnokcsapatába Török Péter a Csepeli Papír, Hegedűs Béla a Tuzsér, Kántor Mihály a Szolnok, Müller Sándor a III. kerület, Kovács István a Salgótarján, Várady Béla az Ózd csapatából érkezett, mostanság viszont egymást váltogatják a játékosok az első osztály klubjainál (plusz a hazaiaknál nem jobb külföldiek). Az NB I/B nem szolgál utánpótlással, pedig hivatalosan a másodosztályban is profik a játékosok. Ha az elitben három–hat hivatásos futballista a kívánatos, elképzelhető, mennyire van szükség (ha a mérce objektív) egy osztállyal lejjebb. Kimondom: egyre sem.
– A mi futballunk nem magyar, inkább magyaros, ha érti, mire gondolok – folytatja Kisteleki. – Öntörvényű világ, az ügyeskedés jellemzi, igaz, ez nem csupán a labdarúgásunkra jellemző. Mint ahogy az sem, hogy hiányzik a valódi értékrend. Olyan a futballunk, amilyet megérdemlünk. Hogy ilyen, a felelősségből vállalom a rám eső részt, annak idején, nyolcvanegyben például azért választottam a futballt, mert állandó útlevelet kaptam, s ha szükség volt rá, akár mindennap kimehettem Bécsbe. Engem ez motivált, mást más, de senkit sem csak a labda pattogása bűvölt el. Mindenki szereti a játékot, én is szerettem, szeretem, de ez csak a belépő ebbe a különös világba.
A valódi profizmus jegyeit keresve a kutakodó mindig beleütközik abba, hogy öntörvényű világról van szó. Ami önmagában nem lenne baj, ha nem hazugságokra, könnyen kipukkanó léggömbökre épülnének a többnyire önigazoló elméletek. Sok esély nincs a gyors változásra, mint mindig, amikor még a múlt az úr. A hatvanas–nyolcvanas években a játékosok álprofik voltak, azaz kizárólag a futballból éltek, de a munkakönyvükben más szerepelt. A közelmúlt klasszisa, Esterházy Márton (29-szeres válogatott, ma üzletember) készséggel sorolja, hogyan javadalmazták:
– Amikor Budafokon játszottam, még tanultam, így az édesanyámnak adtak papíron egy takarítónői állást. A Fradiban a csokoládégyárba voltam bejelentve, még a Honvédnél volt a legtisztább a helyzet, a katonaságnál ugyanis létezett a polgári alkalmazott státusa.
Egymásra kacsintottak az emberek, úri stikli, sikk volt a hazugság, az ügyeskedés. Az ilyesmi mélyen beleeszi magát a lelkekbe, fordulhat a külvilág akár száznyolcvan fokot, az emberek nehezen váltanak, az sem meglepő, ha képtelenek rá. Esterházy úgy véli, addig nem történhet semmi jó, ameddig nem veszi tudomásul mindenki, hogy megváltozott a világ.
– Esztendőről esztendőre, még ma is fölhív néhány ismerős, hogy szerezzek neki a szövetségtől pályabelépőt. Már régóta nincs meg ez a jogosítvány, ám még mindig státusszimbólumként él az emberekben az ingyenjegy. Amikor nemrégiben Párizsban voltam meccsen, a hivatalos VIP-belépőmet legalább tizenötször nézték meg. Nem kisnyugdíjas jegyszedők vagy kigyúrt őrző-védők, hanem elegáns urak, csinos hoszteszek. Udvariasak, nyelveket beszélnek, de a szabályok betartatásában kőkemények. Más világ más értékekkel. Renddel. Mert ez a legfontosabb.
A körülmények valóban sokat számítanak, hozzájárulnak ahhoz, hogy társadalmi esemény legyen egy-egy futballmeccs.
– Nálunk is elindult egy folyamat, nekiláttak a stadionok rekonstrukciójához, de egyelőre nem tudható, hogy lesz-e belőle valami. Az biztos, hogy az állam mindenütt sok pénzt öl a létesítményekbe, s általa a futballba is. Nálunk is ez lehet a járható út, persze a szemlélet, a gondolkodásmód változása nélkül a legszebb pálya sem ér majd sokat. Mert a néző alapvetően a játékra kíváncsi, pontosabban a játékosokra. Sztárok kellenek, kellenének – magyarázza a volt válogatott, akinek kételyeire talán válasz egy elmúlt heti miniszterelnöki közlemény, mely szerint „az előző kormányzati ciklusban megkezdett stadionrekonstrukció folytatódik, de észszerűbben, eredményesebben”.
(Csak zárójelben, a legutóbbi Újpest–Fradira hivatkozva: a legkorszerűbb stadionokban is fölszedhetők a székek, ha mindent elönt az indulat. És ezzel visszaérkeztünk a mentalitáshoz.)
A befektetőknél nem igazán népszerű a futball. Kit a nívó, kit a lelátói vandalizmus tart vissza, ám mindkét ok mélyen, szinte kitéphetetlenül beágyazta magát a pénzemberek lelkébe. Pedig hiába csökken a nézőszám, esik az érdeklődés, még mindig ezrekről (igaz, már nem tízezrekről) van szó, ráadásul olyan ezrekről, akik biztosan megjelennek a lelátókon, leülnek a képernyő elé, ha játszik a csapatuk.
– A futballt nem könnyű eladni – rögzíti az alaphelyzetet Dénes András, a Magyar Labdarúgóliga kommunikációs vezetője –, mert a közbizalom fontos eleme a befektetésnek, márpedig a magyar labdarúgást csak kevesen illetik pozitív jelzőkkel. A játék gyenge, a nézőtéren nem zárható ki a botrány, a piac szűk – ez megszabja a kereteket. Hogy példával éljek, Skóciában sem alkalmatlanabbak a klubok arra, hogy a nagy cégek megtalálják őket, mégis az angolok dúskálnak a szponzorokban. Többen vannak, nagyobb a vásárlóerő. És ugyebár mi sem vagyunk sokan. Ugyanakkor nálunk a sportág alapvető támogatóinak számító sörgyárak elégedettek, igaz, ők csak azt nézik, hányszor és hol jelenik meg a reklámjuk. A világon kevés dolog hajt hasznot nagy befektetés nélkül, alapvetően ez hiányzik a mi futballunkból is. Az időnkénti hirdetések segítenek, de ez kevés az üdvösséghez.
Dénes András szerint a stadionrekonstrukciós program lehet a föllendülés alapja, példája szerint „olyan ez, mint a multiplex mozik: a film nem jobb, de jobban érzem magam, jobban szórakozom, mint ha egy régi fapados mozgóban kellene lesnem a vásznat”.
Van benne igazság, de az is tény, hogy negyven évvel ezelőtt hosszú órákon át álltam sorba, hogy bejussak az Ipolyba az Oké Néróra. Nyikorgó székek, csontszáraz perec, artistaműsor (50 fillér pótdíj), mégis egyik kedvenc filmemként tartom számon az egykori blődlit.
Se futball, se show, se üzlet – azaz profizmusról szó sincs. Az állítást tényekkel a bennfentesek sem képesek megcáfolni, így aztán képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy jobb lenne egy üres telekre építkezni, mint a mélyen ülő, elmozdíthatatlanságig beágyazott romokra. Az amatőr lét tisztességesebb, mint azok világa, akik a profizmus működtetésében amatőrök. Intő jel, hogy az Újpest párizsi kupameccsének Tamási mezszerzése a számunkra legemlékezetesebb momentum.
Talán kiindulhatnánk ebből.
kereskedelmi megállapodás
Trump a földbe döngölte Von der Leyent
