Gombos Péter családjával 1979-ben – a Ceausescu-éra virágkorában – települt át Kolozsvárról Magyarországra. Nem volt más választása: vagy elmenekül, vagy a Securitate ügynöke lesz.
A családja egyáltalán nem volt elragadtatva a tervtől, bátyja azt találta mondani: milyen magyar az, aki elmegy? S hogy gyáván megfutamodik a kihívások elől. Két év múlva már igazat adott neki.
– Az volt az elvünk, hogy legalább a gyermekek megmaradhassanak magyarnak, ha mást nem, de magyar iskolába járhassanak. Később a bátyámék is azért jöttek át, hogy a sajátjukat mentsék. Az én gyermekkorom Kolozsváron még jó volt, magyar volt. Aztán egyre-másra zárták be, olvasztották össze az iskolákat, a négy lakótelep felépítése után pedig seregestül telepítették be a moldvai románokat az addig többségi magyar városba, akik még örvendtek is, hogy jön a csapból a víz. Hogy nem meleg, meg hogy áramkorlátozás is van, nem zavarta őket. Ma már szinte nem hallani az utcán magyar szót. Csak a nagy ortodox ünnepek idején – karácsonykor, húsvétkor –, amikor a betelepítettek „hazamennek” a rokonaikhoz, akkor válik láthatóvá, hogy ebben a városban magyarok is élnek. De én vitatom, hogy arányuk ez idő szerint csak 18,5 százalék, szerintem jóval többen lehetnek, csak kénytelenek rejtőzködni Funar városában – meséli Gombos Péter, aki ma is azt vallja: jól döntött, hogy Magyarországra jött. Pedig annak idején úgy tűnt, könnyen csöbörből vödörbe kerülhet:
– Hatvankilenc körül indult a táncházmozgalom. Milliószámra jöttek Erdélybe is a hátizsákos egyetemisták Magyarországról, akikkel persze gyorsan megbarátkoztunk. 1976-ban behívtak a rendőrségre, hogy én miket levelezek velük. Akkoriban semmilyen értelemben nem foglalkoztam politikával. Kiderült, hogy elfogták egy olyan levelemet, amiben arról írtam: az az iskola, ahol érettségiztem, már nem magyar. S jeleztem, hogy mi változott még, hogy hogyan szűnnek meg sorra a magyar tagozatok, pedig diák lett volna elég. Fenyegettek, zsarolni próbáltak. Fogtam magam, és elutaztam a bukaresti magyar főkonzulhoz. Elmondtam, hogy be akarnak szervezni, alá akarnak íratni velem egy papírt, hogy vállalok besúgást, kémkedem a kollégáim után. Akkor már üzemmérnökként dolgoztam a hidrometeorológiai intézetben, és meg- volt a két gyermekünk is. A főkonzul azt kérdezte, írásban, a nevemmel merem-e vállalni a történetemet. Igent mondtam. Fél évre rá megkaptam a beutazási engedélyt Magyarországra, de csak három évvel később utazhattunk, mert a románok ezerszer dobták vissza a papírokat. Akkoriban azon kevesek egyike lettem, aki méltányossági alapon tulajdonképpen politikai menedékjogot kaptam egy másik szocialista országban – mondja. A három év várakozás nem volt könnyű. A Gombos házaspárt és szüleiket is folyamatosan zaklatták, fenyegették, rendszeresek voltak az illegális házkutatások. Gombos apósától egy alkalommal azt kérdezte a rendőrtiszt: – Milyen gyerekeket neveltek maguk, hogy el akarják hagyni a hazájukat? Azt válaszolta: – Kérem, mi dolgoztunk, a gyerekeinket maguk nevelték…”
Miután Gombosék végre át tudtak jönni, az itteni belügyesek kezdték figyelni a családfőt, hogy hátha a Securitate dobta át. Mint elmondta, megpróbálták beszervezni is. Azután, amikor már nagyon megunta az egészet, a nyolcvanas évek közepén írt egy levelet a belügyminiszternek, hogy vagy indítsanak eljárást ellene, ha elmarasztalható valamiben, vagy hagyják békén. Többet nem zaklatták.
Gombos Péter a miskolci Évizig közvetítésével került a határszéli Mikóházára mederfelügyelő mérnöknek:
– Választhattam volna Sárospatakot, Tarcalt vagy Cigándot is, de amikor megláttam Mikóházát a hegyekkel, úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Azóta is itt élünk, a gyerekek már kirepültek, és sokszor nagyon üres ez a nagy ház – meséli kissé szomorkásan, de arcán azért látszik a büszkeség. Amikor lehetőség volt rá, megvették a szolgálati lakást a hatalmas kerttel; két család is kényelmesen elférne a tágas, rusztikus hangulatú épületben. A fia és a leánya is diplomát szerzett, jó szakmájuk van, és haza-hazatérnek „feltöltődni”.
Gombos Péteréket hamar befogadta a falu, kezdetben a szánalom volt az erősebb irántuk, aztán a megbecsülés. Azért jöttek ide, hogy magyarként élhessenek, mégis megesett, hogy „lerománozták” őket, talán ezt volt a legnehezebb megemészteni. A nyolcvanas évek végén a református egyházközség szervezett egy erdélyi körutazást, a faluból sokan elmentek. Attól fogva soha többé nem mondták rájuk, hogy románok. Ma már – részben nekik köszönhetően – három olyan ifjú házaspár él a faluban, amelynek egyik tagja Kolozsvárott látta meg a napvilágot…
Gombos Péter egészen 1987-ig nem foglalkozott politikával. Mikor megalakult az MDF, látva, hogy az egyetlen párt, amely törődik a határon túli magyarság ügyével, bekapcsolódott a fórum munkájába.
– Megörültem, mert azelőtt senki sem mert beszélni, egy szó sem lehetett ilyesmiről. ’89-ben a sátoraljaújhelyi MDF egyik alapítója lettem, azóta elnöke, elnökségi tagja vagyok. Felmerült, hogy induljak a volt tsz-elnök ellen a mikóházi polgármesteri posztért az első szabad választáson. Elvállaltam, és nyertem: de akkor az emberek nem rám, hanem vetélytársam ellen szavaztak, én voltam az egyedüli, aki szembe mert szállni vele – véli Gombos Péter, aki csak a következő választási győzelmét tartja igazi győzelemnek. Szerinte már az első ciklusban is tudtak eredményeket felmutatni, de a második ciklus valóban sikeres volt. Fogászati rendelő épült, megújult az óvoda, rendbe hozták a temetőt, megindult a gáz- és a csatornahálózat kiépítése. Ennek ellenére ’98-ban revánsot vett egykori ellenfele, a volt tsz-elnök: akkor huszonhét éves fia indult Gombos ellen, és győzött. Becsületére legyen mondva – fogalmazott Gombos –, folytatta a megkezdett munkát.
A vereséggel egy időben leépítések kezdődtek az Évizignél is, úgyhogy Gombos Péter munkanélküli lett. Feleségét korábban elbocsátották, nem maradhatott a férje idejében felújított iskolai konyha élén, mert a gyermekétkeztetést egy vállalkozónak adták ki. Gombos Péter jó kapcsolatot tartott a környékbeli települések vezetőivel, hiszen polgármestersége alatt a 18 községet képviselő hegyközi társulás gesztora volt többek között a telefon, és a gáz fejlesztések ügyében. Évente, volt, hogy negyedévente találkozót tartottak a határ túloldalán lévő települések vezetőivel is, akikkel számos kérdésben szükség volt a folyamatos regionális együttműködésre.
– Mindig mondtam, hogy varázslatos ital a jó tokaji bor. A szlovákiai polgármesterek egy idő után csodák csodájára elkezdtek magyarul beszélni tőle. Nem kellett noszogatni sem őket… – meséli, hogyan lett a „dobrí gyény”-ből a nap végére „jó estét”.
Ezzel a háttérrel kézenfekvő volt, hogy a 2000 nyarán jelentkezzen a kistérségi megbízotti állásra. Beadta a pályázatát, tudomása szerint egyedül jelentkezett a posztra. Kinevezték. Ezután számos tanfolyamon kellett kollégáival együtt részt vennie; a tananyag felölelte a pályázatírás trükkjeitől az uniós tudnivalókig a legszélesebb spektrumot.
– Ezen a vidéken kevés az iskolázott ember, mert aki valamire jutni akar, elmegy innen. Sok olyan polgármester van, aki igen keveset konyít a pályázatokhoz. A kistérségi megbízottnak éppen ezért van nagy szerepe és felelőssége az elmaradottabb régiókban. Segíteni kell, meg kell győzni őket, hogy érdemes belevágni a fejlesztésekbe. Nekem Sátoraljaújhelyen és szűkebb vonzáskörzetében sikerült eredményeket elérnem: benne van a munkám a kórház és a vasútállomás fejlesztésében. Ennek a vidéknek a jövője a falusi turizmus lehet, ezért tartom fontosnak, hogy megépült a sífelvonó. Érdemes megnézni, hogy milyen élénkülést hozott az a 3-4 panzió, amit a Széchenyi-terv segítségével tudtak megépíteni a helyi vállalkozók. Amit viszont nem sikerült megcsinálni, pedig nagy szükség lenne rá, az a kerékpárút kiépítése Kassáig. Közös vállalkozás lett volna, PHARE-támogatással, de egyelőre sajnos nem tudtunk megegyezni a határon túliakkal – sorolja az elmúlt két év tanulságait, a terveket, amelyeket valószínűleg nem az ő közreműködésével fognak megvalósítani, bár még mindig úgy beszél a kistérségről, hogy az „én körzetem”.
– Mérhetetlenül igazságtalannak tartom, ami velem történt. Elégedettek voltak a munkámmal az önkormányzatok, a pályázatom szakmai értékét is elismerték a bírálók, hiszen azt kérték, járuljak hozzá, hogy felhasználhassák az ötleteimet. Akkor mi volt a hiba? Csak nem az, hogy nem jó színű a párttagkönyvem? Azt hittem, ezek az idők 12 éve végképp lejártak. Megírtam a „földimnek”, Medgyessy Péternek a történetemet, és levelemben emlékeztettem arra is: a választások előtt még azt ígérte, hogy nem lesz politikai tisztogatás. Velem és kollégáim zömével mégis ez történt. Másfél hónapja hiába várom a válaszát. Csütörtökön arról értesített a kancellária, hogy „levelemet további felhasználásra” megküldték a területfejlesztési államtitkárságnak. Azért igen különös lenne, ha végül kiderülne: most nehezebb kiharcolni az igazságot, mint Ceausescu vagy Kádár alatt…
Arsenal
Őrült összegért igazol az Arsenal és a Manchester United
