Könyvek oltalmában

A lakás legcsendesebb szobájába vonultam, amióta beteg vagyok. Teljesen kikapcsoltam a külvilágot. A szobám egyik falát a könyveim borítják be, azzal szemben van a heverő, a sarokban meg egy kopott íróasztal. Erkély nyílik a kertre. Nappal is félhomály van a lombos fák miatt.
Egyik látogatóm a múltkor megkérdezte: „Nem vagy itt túl magányos? Nem nyomaszt az egyedüllét?…” Nem válaszoltam neki. Mondjam meg, hogy nem vagyok egyedül? Hogy állandó vendégeim vannak?
A heverőn kinyújtózva a félhomályban is számba tudom venni a polcon sorakozó könyveket, ismerem már valamennyit a kötéséről. Az a legszélső Tolsztoj műve, mellette Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése áll. A nagy-nagy csendben, ami rám ereszkedik, belép néha az erkélyem ajtaján a kertből érkező Raszkonyikov, és mellém telepszik a heverőre. Régi ismerősöm. Emlékszem, diákkoromban olvastam egy nyáron róla, otthon, a szünidőben a pelyvásba lopódzva, ahol nem keresnek. Azóta tartom vele a kapcsolatot, olykor meglátogat. Nem panaszkodik, csak néz rám szomorúan. A bűnös. Én megbocsátok neki, megszorítom képzeletben a kezét, megveregetem a vállát. Lehajtott fejjel távozik.
Így látogatnak sorra az ismerősök. Vajon ki lehet ez a barna hajú, mély tekintetű előkelő hölgy, aki most belépett? Honnan ismerem? Aztán rájövök. Firenzében találkoztunk, az Arno partján egy illatos alkonyatban. Tudom a nevét is, Beatrice, Dante is őt kereste, hitt benne, neki írta szonettjait valaha Itália ege alatt. Hasonlít egy temerini kislányra, Évikére, akit mindig az utcasarkon vártam, és miatta többször elkéstem az iskolából. Eleven valóságként ül le mellém, pedig tudom jól, hogy csak a képzelet szüleménye, Beatrice sosem élt Firenzében, csak a költő szívében.
De mi ez a hirtelen lárma? Lópata csattogása odakint? Ugyan ki érkezett lóháton hozzám? Igen, ő az, Don Quijote, La Mancha lovagja vert ezüstpáncélba öltözve, sisakosan, kesztyűsen állít be. Lova, Rosalinda addig kint várja a kertben egy tujafához kötve.
Nagyon bosszús a lovag, lám csak, kifogtak rajta a félkarú óriások, a szélmalmok, hiába hősködött. Teljesen elcsüggedt a meddő harc során, ami lám, hiábavaló. Nem szeretném tovább búsítani a lovagot, ezért nem mondom el neki, hogy ficánkoló paripája szakasztott olyan, mint a mi Szultán lovunk, amelyik félszemű volt és póklábú. Elég ha megtudja majd az élete végén. Mert akkor mindenre fény derül. Az élet hiábavalóságára is. Csak az álmok az igaziak.
A könyvespolc szélén Shakespeare-sorozat szürke vászonkötésben. És erről eszembe jut egy csodás történet. Én nem láttam, csak hallottam, de elhiszem: mert varázslat a színház. Egy kis vidéki amatőr társulat a Rómeó és Júliát tűzte műsorára. A nézőközönség túlnyomó része akkor látott először színházat. Amikor arra a drámai jelenetre került sor, hogy Rómeó megissza a mérget Júlia sírkamrájában, a nézők egy emberként felugrottak, azt kiáltva: „Ne idd meg! Júlia él!”
Igen, Júlia él, mint ahogy a színház is Márai szerint, aki egy régi kassai polgár álarcában járt nálam a minap. És eljött hozzám Égető Eszter, kilépett a könyvszekrényből, ő is régi ismerősöm, azt hiszem, egyszer Hódmezővásárhely főterén találkoztunk, dél volt, szóltak a harangok.
Aztán settenkedve, morcosan, tépetten sorra érkeznek hozzám a vörös ingesek, pedig én nem játszottam soha velük a Pál utcában, nem ismertem Áts Ferit, se Bokát. Igaz, egész életemben Nemecsek maradtam. Pedig Dumas-hős szerettem volna lenni mindig. Athos vagy Aramis, s kardot vonni, ha segítséget kérnek tőlem.
Nézem a homályba vesző könyvespolcot. Legszélén Kosztolányi. Látom Ilonát, mondom is a verset. Aztán lassan elalszom. De akkor se maradok egyedül, mert egy egész álomvilág ölel körül és elringat. Vigyáznak rám a könyvek…