Megtalált paradicsom?

Vannak hadi ösvények, vannak partizánösvények, s léteznek a kevésbé harcias tanösvények is. Mint például a Ráckevei (Soroksári)-Duna-ág mellett, az úszóláp gazdag élővilágának bemutatására, Szigetszentmiklósnál. A felsorolt ösvények közül alighanem ez utóbbinak van a legtöbb értelme.

A Ráckevei (Soroksári)-Duna-ág gyakorta szerepel a zöld hírekben. A vízfolyás mellett elterülő települések az átlagosnál fogékonyabbak a környezetvédelemre, ugyanakkor ez a fogékonyság kényszerűségből alakult ki. Budapest – és a Csepel Művek – alatt, a fővárosi nehézipari zónától délre elhelyezkedni nem éppen a szennyezésmentesség garanciája volt évtizedeken át, s nem az napjainkban sem. Számos üzem ipari vize tisztítatlanul ömlött a folyóba, s míg a nagyobb sodrású főág úgy-ahogy „kezelni tudta” ezt a civilizációs áldást, a Csepel-szigetet keletről határoló Duna-ág kevésbé. Pedig a hétvégi házas övezetek, a horgásztanyák sokasága azt sugallja: ez itt a nyugalom birodalma, talán maga a paradicsom. Olykor ugyan cikkeznek a lapok holmi engedély nélküli építkezésekről, s a közbiztonság is közép-ázsiai szinten áll (van olyan nyaraló, amelyet egy nyáron háromszor kerestek fel hívatlan látogatók), összességében mégis elmondható: ezt a vidéket az Isten is feltöltődésre, rekreációra szánta. Nem csoda, ha az érintett falvak és városok minden alkalmat megragadnak, hogy a tiszta környezetet visszapereljék. Részt vettek már kanadaiak szervezte települési összefogásban, szerveztek másutt is projekteket – az áttörés azonban egyelőre várat magára.
Részeredmények persze vannak. A Felső-Duna-ági Természet- és Környezetvédelmi Közalapítvány 1999-ben alakult Szigetszentmiklóson Kerepesi Nándor és Kövesdi László kezdeményezésére; mellettük még Kiss-Leizer Géza is a kuratórium tagja. Fő célként a Ráckevei (Soroksári)-Duna-ág élővilágának és természeti szépségének megőrzését, a part védelmét és rendbehozatalát, a környezetvédő szemléletre való nevelést tűzték ki. Leglátványosabb akciójuk eredményét, az úszólápot és a folyamparti élővilágot bemutató tanösvényt 2002 tavaszán adták át. Azóta padokat, asztalokat, hulladékgyűjtőket is elhelyeztek a szokatlan, ám ezrek által látogatott ökosétányon.
A Csepel-sziget tizenhárom települése közül – eltekintve a főváros ide eső részétől – a huszonötezer lelkes Szigetszentmiklós a legnépesebb. Regionális kisközponti szerepe a legkülönbözőbb területeken megnyilvánul: itt működik például az ország talán legnagyobb hajnali virágpiaca, de a nemzetközi baptista teológiai akadémia is. A déli agglomeráció egyik erőteljesen urbanizálódó településeként égető szüksége van a rekreációs lehetőséget nyújtó helyekre.
Valaha erdők borították a területét, a tájat a folyó uralta. A XIX. századig a Duna szabályozatlan volt, a gyakori áradások miatt keményfa-ligeterdők, mocsarak, hókonyok, lápos öblök, mocsárrétek jellemezték a vidéket, sokszínű flórával és faunával. Az 1838-as nagy pesti árvíz, ahol Wesselényi vitézkedett, épp amiatt volt olyan pusztító erejű, mert a mellékág felső nyílásánál, Budafok magasságában a zajló jég összetorlódott, akadályt képezett, s visszaduzzasztotta a vizet. Az első kereszttöltést mégis csupán az 1870-es években építették meg északon, ám akkor meg délről jött a felduzzasztott ár, a főágból – így a sziget falvainak a kereszttöltés nem jelentett megnyugtató megoldást. A XX. század első negyedében megépült Kvassay-zsilip aztán északról, az 1928-ban átadott tassi zsilip délről zárta le a kisebbik Duna-ágat. A folyószabályozás később idevonzotta a nyaralókat és víkendházépítőket csakúgy, mint a gyümölcs- és zöldségkertészeket. A part szinte hermetikusan beépült a parcellázások következtében, annyira, hogy hamarosan már az is gondot okozott, hogy a beljebb lakó szigetszentmiklósiak egyáltalán hol tudnak lejutni a folyóhoz.
Pedig az itteni attrakció, az úszóláp olyan természeti tünemény, amilyenből a második legnagyobb – a Rhone folyó deltája után – Európa-szerte itt található. Az úszóláp speciális növénytársulás, a víz felszínén mozgó szárazulat. A láp növényzetét alkotó nádnak, sásnak és gyékénynek erős gyökérzete van, amely az elszáradó növényrészeket évről évre megköti és behálózza, s így a víz színén vastag, korhadó növénytakaró jön létre. Ez alakul át aztán úszóláptalajjá, később tőzeggé. (Ha eddig kételkedtünk volna Homérosz úszó szigetének létezésében, gondoljunk e jelenségre!) A lebegő növényszőnyeg azonban nem gyökerezik a folyómederben, hanem sodródik az áramlatokkal – kivéve, ha túl szennyezett a víz: ilyenkor megbomlik a kényes egyensúly.
Kerepesi Nándor, a kuratórium elnöke szerint a nagy ötlet abban rejlett, hogy az ökológiai tanösvény egyben városi sétány is. Mivel a beépített partszakaszon (amelyet még a hatvanas években tizenegy kilométer hosszan kiparcelláztak) ilyen közösségi helyet már nem lehetett kialakítani, szinte kínálta magát a parttal párhuzamosan haladó, valaha mesterséges töltés. A példa nélkül álló tanösvény története ugyanis összekapcsolódik a mellékág hajózhatóvá tételének mederalakítási munkálataival. A hajózóút kotrása során kitermelt kavicsot hosszanti irányban, zátonyszerűen helyezték el, s ezen az elnyúló mesterséges szigeten őshonos és behurcolt növényfajok telepedtek meg, majd számos állatfaj is megjelent. Fák és bokrok nőtték be a zátonyt, megerősödött a gyékény, a kialakuló mocsaras öblöcskékben vízimadarak költöttek. Ezt a fiatal édent tette mindenki számára elérhetővé a tanösvény úgy, hogy az átereszek fölé fahidakat ácsoltak. A biológusok a szigetszentmiklósi úszólápot keresetlenül „világcsodának” titulálják. Ez a süppedő szőnyeg még az embert is megtartja – persze nem ajánlatos próbálgatni, mert a rothadó nádsziget könnyen beszakad, s bajosabb kikecmeregni belőle, mint a jég alól.
Az úszólápokon kívül a gazdag állatvilág is jól tanulmányozható a tanösvényen haladva. Színes táblák segítenek beazonosítani a molnárpoloskát, az óriás csíbort, a tavi kagylót, a kecskebékát, a vízisiklót, a pézsmapockot, a szárcsát, a vízityúkot, a búbosvöcsköt, a törpegémet, a tőkésrécét, a dankasirályt, a szarkát, az örvösgalambot, a feketerigót, a nádi tücsökmadarat és a függőcinegét, de segítenek eligazítani a mocsári növények világában is. Az alapítvány a „főművének” tekinti az ösvényt, ami most már 1100 méterre növelte meg a Duna-parti sétány hosszát. Alkalmazkodva a hely szelleméhez, nem betonozott járdák és hídátereszek mellett döntöttek: a szükséges helyeket fűzfa fonattal erősítették meg.
A közalapítványhoz időközben Szigetszentmiklóson és Pest megyén kívül Szigethalom és Dunaharaszti is csatlakozott, s esélye mutatkozik egyfajta kistérségi öko-együttműködésnek is. Megemlíthető itt a Magyar Madártani Egyesülettel közösen bonyolított odúkihelyezési program; de talán részben ennek az „összjátéknak” tulajdonítható az is, hogy Szigetszentmiklósnak már a környezetvédelmi programja is elkészült – ezt előírja ugyan a törvény, mégis fehér hollónak számít Magyarországon.
Amikor felmérték a település környezeti állapotát, legkevésbé sem jutottak szívderítő eredményre. Nagymérvű a környezetszennyezés, s ez nem csupán abban nyilvánul meg, hogy a Dunán jobbára már csak csónakáznak, s nemigen mártóznak meg benne – az ivásról nem is szólva. Piszkítja a levegőt a környező üzemek füstje és a főváros szmogja, azonkívül az ipari örökség (Szigetszentmiklós területének felét a csepeli ipartelepek foglalták el), a talajba szivárgó szennyezés fertőzötté tette a talajvizet is. Jelentős a zajszennyezés, a közeli M0-s körgyűrű miatt a rázkódás, a környezetben általában véve komoly állapotromlás következett be, a zöldövezet évről évre csökken. Ha volt is paradicsom, valahol útközben elveszett – legyinthetnénk lemondóan, de az ellenpélda épp a tanösvény, amely az oktatás, az életmódbeli nevelés, az ismeretterjesztés fegyverével veszi fel a harcot az aggasztó tendenciák ellen. S ugyan mi másnak is volna értelme, mint küzdeni és bízva bízni?
Vége