Nobel-díj

Rosszabb vagy, mint Laborfalvi Róza – mondom anyám alattomos megjegyzésére, hogy megint nem olvasott tőlem semmit a hét végén. Mániákusan engem akar olvasni, mintha nem beszélgetnénk eleget, nem ismerné már unalomig a hátsó gondolataimat is. Ha jobb kedvem van, azt mondom, nem vagyok én egy Jókai Mór, ha még jobb, akkor kifejtem neki, hogy a nem íráshoz sokkal nagyobb önfegyelemre van szükség, mint az íráshoz. Ismeri már ezt az elméletemet is. Fárasztó egy anyának mindig újat kitalálni. Persze fárasztó a barátoknak is, akik fölhívnak, aztán meg csak hallgatnak a telefonban. Én hülye meg elkezdek beszélni, mintha belém dobtak volna egy százforintost. Nem bírom a telefonban a némaságot.
De az írás az más. Ott nem lehet összevissza hadoválni. „Ha valaki öt mondatban mondja el, amire egy is elég lenne, az más gazemberségekre is képes.” Ez a mondat is ott volt kirajzszögezve ifjúságom szobájában. És mi minden volt még ott, atyaisten! Volt Nagy László: „Úristen, én nem vagyok itthon!” – erre nagyon emlékszem, mert ettől anyám sírógörcsöt kapott: „Fiam, hát nem jó neked itthon?” Volt Kondor, Hemingway, Utassy, urambocsá, még Lenin is. Hirtelen ezek jutnak eszembe. Néhány költözés, néhány év – évtized –, és vagy megmaradtak ezek a mondatok, vagy nem.
– Megint láttam a Parti Nagy Lajost a tévében – ez is egy anyai mondat, azt akarja jelenteni, hogy én egy élhetetlen, semmirekellő, lusta alak vagyok, nincs bennem becsvágy, ideje lenne összeszedni magam. Hiába is mondanám, hogy nem vagyok én tévébemondó, hogy örökké lásson, hét végén hazamegyek, élőben jobban nézek ki stb., tudom, hogy ilyenkor nincs humorérzéke. Istenem, hát szeretné, ha híres ember lenne a lánya. Meg lehet érteni.
– Rémesen nézett ki, olyan volt, mint egy öregember – folytatja anyám.
– És mit mondott? – enyhülök meg egy kicsit.
– Arra már nem emlékszem – így ő.
– Na látod, ennyit ér a tévében szerepelni, hogy kollégáim anyái sajnálkozzanak rajtam, milyen hülyén nézek ki.
– De te jól nézel ki, fiam.
– Nem egészen, a tévé kövérít. Kell nekem ez?
– Rád férne egy kis kövérítés.
És így tovább. De az se sokkal jobb, ha olvasott valamit, mert akkor meg esztétikai kiselőadást kell tartanom a „szerző haláláról”, a lírai énről, a műalkotás elidegenítő effektusairól, hogy amikor írok, az csak egy kicsit az én hétköznapi személyem, az a bennem levő író, a kettő nem egészen fedi egymást, költői képzelet is van a világon, a legrosszabb az, amikor eljutok oda, hogy nem egészen úgy gondoltam.
– Te írtad, nem? – kérdezi végül, és azt hiszem, igaza van.
Legnehezebb azonban boldogtalan szerelmes költeményeinket megmagyarázni éppen aktuális férjünknek, szeretőnknek – kinek mi tetszik –, ha ő éppen boldognak hiszi magunkat. Vagy fordítva. Megmagyarázni boldog verseket annak, aki az előbb akarta kikaparni a szemünket. Erre is külön esztétikai iskolát alapítottam.
Aztán a sarkalatos kérdés, hogy mi a sok, mi a kevés! Mármint az irodalomban. Százszor inkább mondják azt, hogy keveset írok, mint azt, hogy sokat. Ez is az egyik jól bevált lemezem. Ha azt mondják, hogy keveset írok, ezt én úgy értem, hogy szívesen olvasnának többet tőlem, azt meg már csak egy hajszál választja el attól, hogy jó, amit írok. Úgy gondolom, az írás azon kevés dolgok egyike, ahol a mennyiség nem feltétlenül megy át minőségbe. Másrészt viszont, ha sokat ír valaki, nagyobb az esély, hogy egyszer csak bejön valami.
– Vak tyúk is talál szemet – mondtuk ifjúkorunkban egymásnak, amikor még olvastuk egymás írásait, és valami tűrhetőt olvastunk valakitől, akit egyébként nem szerettünk. Nemigen volt háromnál több olyan író, aki megfelelt nekünk. A fiatalság szigorú. Elavult, ósdi kacat minden, majd mi megmutatjuk.
– Dolgozni kell – mondta nagyon komoly képpel egyikőnk, azóta nagy ember lett belőle. Nekünk gyanús volt ez a „dolgozni”, mi azt hittük, a művészet örök lángolás, önkívület, valami, ami semmiképp nem fér össze a dolgozással. Ebben tévedtünk, és előbb-utóbb elkezdtünk dolgozni mi is. És egyre többet mondtuk egymásra, főleg egymás háta mögött, hogy vak tyúk is talál szemet.
Közben persze minden megváltozott. Régen ahhoz, hogy valaki énekesnő legyen, elég volt a jó hang, nem volt előírás, hogy a feneke is jó legyen. Most milliós díjakat kapnak divatlapoktól költőnők a csinos pofijuk és a jólöltözöttségük miatt, az is ismeri őket a tévéből, aki egy sort sem olvasott tőlük. Még hatásosabb zenekart alapítani, és énekelni a verseket. Vagy bejutni valahogy a Big Brother-házba. Vagy… de azt már nem is merem leírni.
Bizony, bizony, dolgozni kell, nincs más hátra. Ahhoz csak papír kell és ceruza. Azért egy anya sem árt, ha van. Nem hagyja elkényelmesedni az embert.
– Tudom, hogy nem szereted, ha elmondom az álmaimat, de…
– Nem bánom, kivételesen. De csak ha nem rossz.
– Azt álmodtam, hogy Nobel-díjat kaptál.
Na. Lehet egy ilyen anyára haragudni?