Oszlopháború

A hegyvidéki villanyoszlopok különös életet élnek. Jegenyefák módjára sorakoznak és magasodnak az utcák rajzolatában, hogy világosságot és fényt árasszanak, ha lebukik a horizont mögött a nap. De ezenkívül, és egyre inkább, üzenethordozók is. Felhívásaik és értesítéseik segítenek eligazodni a Hegyvidék lakóinak, hőmérőként tartva rajta a kezüket a kerület ügyes-bajos dolgain. Érdemes tehát néhány pillanatra elidőzni előttük. Némelyik hirdetés gyártója képzőművészeti tehetséggel megáldott lény, mint például az a tanárember, aki matekoktatást ajánl Buda központjában kisiskolás nebulóknak: a kézzel írott szöveg szélén kíváncsi, földöntúli lények serege csalogat. Konténerre van szüksége? Hívja a piros számjegyeket! A költözködőket – egy másik hirdetésen – zöld színű számjegyek és zöld betűk csábítják, no meg egy teherkocsi elülső, zöld része. Régi, lerobbant villa sürgősen eladó – tudatja a tulajdonos, és mellékel hozzá egy irányárat. Van, aki lakást keres a környéken, és akad, aki kutyákban „utazik”, egy vérmes házőrző ebnél nincs biztonságosabb lakat – állítja a szlogen. És így olvasgathatunk tovább.
A hirdetések bizonyos időközönként változnak az oszlopokon, egyesek kicserélődnek, másokat az időjárás tépáz meg, vagy az érdeklődők szakítanak le. Bevált szokás tudniillik, hogy a felhívások alján, többszörösen megismételve ott a telefonszám, amelyet az ollók bevágásainak köszönhetően, egyetlen mozdulattal bárki letéphet. S van még egy nagy előnye az oszlopokra kitett hirdetményeknek: nem kerülnek pénzbe. S ez a mai hirdetési árak ismeretében egyáltalán nem mindegy!
Különös eset tanúja voltam a minap a lakásunkhoz közeli utcában. Vörös hajú, hatvan körüli, testes asszonyság sétált a szóban forgó helyen az őszi napsütésben, látszólag csak a fénynyel törődve. De amikor egy hirdetéssel teletűzdelt villanyoszlophoz érkezett, hirtelen megállt, és gyors mozdulattal letépte az egyik felhívást, majd a kezében szorongatott zacskóba gyömöszölte.
A következő oszlopnál megismétlődött a jelenet. Csak talán nagyobb dühvel és lendülettel szaggatta le a hirdetést, amely ki tudja, mióta csimpaszkodott a fa réseibe. Később egy kicsit megállt, arcát a nap felé fordította, és süttette magát, mint az a városlakó, aki a nap huszonnégy órájában sötét szobában kénytelen élni.
A séta aztán folytatódott. Végig a hosszú utcán. A már megismert gesztusokkal tarkítva. A testes asszonyság nyolc-tíz villanyoszlopról szakított le valamit, majd gyűrte be valamennyit a zacskóba. Az utca végén elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a hadművelet sikerrel lezajlott, és mint aki jól végezte dolgát, bedobta a nejlonzacskót egy kukába.
Megvártam, amíg befordult a következő utcasarkon, és amikor már nem láthatott, odamentem a kukához, és kihalásztam belőle, amit bedobott: a nejlonzacskó angol és német nyelvórákra szóló felhívásokat tartalmazott. Vélhetően a vetélytársak hirdetéseit, amelyek az ő egzisztenciáját veszélyeztethetik.
Megsajnáltam az asszonyt, aki ahelyett, hogy felszabadultan élvezte volna az ősz pajkos színeit, háborúba bocsátkozott a villanyoszlopokkal. Valahogy sehogysem illett ez a háború az október fényeihez, amely a levelekbe költözteti a nyarat.