Pártunió vagy uniópárt?

A címben feltett kérdés látszólag nem tűnik lényegbevágónak. Végül is abban többé-kevésbé mindenki egyetért a jobboldalon, hogy szükség van valamiféle integrációra a polgári erők között, pártunió vagy uniópárt formájában. Elvileg sikeres lehet mindkét formáció, meggyőző példákat lehet felhozni mindegyik mellett akár Nyugat-Európából, akár a visegrádi országokból. A mai magyar viszonyok között azonban a pártunió vagy uniópárt kérdése nem egyszerűen mennyiségi, az integráció mélységére vonatkozó döntési alternatíva, annál sokkal jelentősebb minőségi különbséget takar. Nézzük, miért.
Amikor a magyar jobboldal pártjai idén tavasszal kiejtették kezükből a kormányzás lehetőségét, még okkal lehetett holmi fatális véletlenre, netalán csalásra gondolni. A vereség ráadásul részgyőzelemmel végződött: a második fordulót a polgári oldal nyerte, mégpedig – legalábbis vidéken – meggyőző fölénnyel. A vereség váratlansága, szűkössége, valamint a két forduló közötti, elementáris erejű jobboldali szimpátiatüntetések lehetőséget adtak a Fidesz pártvezetésének arra, hogy ne kelljen számot adniuk a vereség okairól. A nyári Fidesz-kongresszus valami egészen irracionális magasságokban lebegett a föld felett, a szónokok egymásra licitáltak rá a vereség kozmetikázásában. A polgári oldal szavazóbázisa – amely hihetetlen mértékű öntudatról és tettrekészségről tett tanúbizonyságot a második forduló előtt, amikor tulajdonképpen kivette a helyzettel mit kezdeni nem tudó pártapparátus kezéből a kezdeményezést – eközben türelmesen várt. Bár a jobboldal támogatói forrtak az elégedetlenségtől, mivel viszonylag könnyen beazonosították a vereségért felelősök körét, nem kívánták a belső viták kiélezésével tovább rontani a Fidesz esélyeit az önkormányzati választások előtt. Az elfojtott düh azonban a vártnál nagyobb mértékben okozott passzivitást, és ez megpecsételte a jobboldal esélyeit az őszi „harmadik fordulóban”. A polgári oldal jelöltjei és pártjai – egy-két szigetszerű kivételtől eltekintve – katasztrofális vereséget szenvedtek. Még soha, egyetlen helyhatósági választáson se volt ennyire egyértelműen behatárolható a győztesek és vesztesek tábora: az MSZP győzött, a Fidesz vesztett. A fővárostól a falvakig.
Kétségtelen, az önmarcangolásnak nem sok értelme van. De azért az agyonhallgatás és az önmarcangolás között még van néhány fokozat, amit hiba lenne kihagyni. Szükség van a tisztázó vitákra és helyzetértékelésekre. Valahogy úgy, ahogy ezt Tihanyi Örs tette a szombati Magyar Nemzetben, amikor kitűnő, átfogó elemzésében visszafogottan, de kíméletlen őszinteséggel vette sorra a vereség okait. De itt kell megemlíteni Molnár Tamás kiváló augusztusi elemzését is, szintén a Magyar Nemzetből, vagy Tellér Gyuláét a Heti Válaszból (Politikai helyzetvázlat jobbról, 2002. aug. 23.). A közös gondolkodás tehát elkezdődött. Jelen írás egy újabb mozaik kíván lenni abban az összképben, ami szép lassan, de előbb-utóbb kirajzolhatja azt a képet, ami láthatóvá teszi nemcsak a vereség okait, hanem a továbblépés lehetőségeit is.
Visszatérve az eredeti kérdésre: a röviden felvázolt helyzetben miért jelentene alapvetően más megoldást egy pártunió, mint egy uniópárt? Mint ismert, a pártunió már meglévő pártok között egyezség nyomán jön létre, ahol a szervezetek megőrzik önállóságukat, de egyben közös irányítószerveket is létrehoznak. Az új formáció a meglévő pártelitek alkuja nyomán jön létre. Ezzel szemben egy uniópárt magában hordja a tabula rasa lehetőségét: a létrejövő párt új szervezet, a korábbi pártvezetés nem számíthat automatikusan megbízatásának meghosszabbítására, adott esetben még a párttagság sem él tovább automatikusan. Megnyílhatnak viszont a sorompók azok előtt, aki eddig nem tudtak kapcsolódni a meglévő pártstruktúrákhoz. Egyfelől olyan értelmes, kreatív elmék, dinamikus közösségi emberek előtt, akik eddig „visszapattantak” a pártapparátus merevsége miatt, de olyanok előtt is, akiknek megjelenése bármilyen szerveződésben komoly veszélyt jelent nézeteik vagy antiszociális viselkedésük miatt.
A pártunió tehát egy jól kiszámítható folyamatot jelent, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Egyfelől sikerülhet kivédeni a nem kívánt fordulatokat és az anarchiát, másfelől tovább élhetnek mindazok a nyilvánvalóan kudarcot vallott szervezetirányítási formák is, amelyek döntő mértékben voltak okozói a kettős vereségnek. Kicsit nyersebben úgy is lehetne fogalmazni, hogy a pártunió a jelenlegi pártelitek „túlélési gyakorlata” lenne. Ez a megoldás nemcsak a jelenlegi, belterjes pártvezetést betonozná be, hanem – Tihanyi Örs szavait kölcsönvéve – a „levakarhatatlan és egyre több kárt okozó konjunktúralovagokat” is. Márpedig személyi megújulásra és ezzel együtt a szervezeti kultúra megújulására elengedhetetlenül szükség van. Alaposan mérlegre kell tenni, hogy a vezetésből és az apparátusból kik azok, akik alkalmasak a megváltozott helyzet kihívásainak megválaszolására, és ki az, akinek célszerűbb hátrább vonulnia. Ennek a folyamatnak a következetes végigvitelére egy újonnan létrehozott, de jogfolytonos uniópárt keretei sokkal inkább alkalmasak, mint egy paktum szülte pártunióé. Talán éppen ezért szorult háttérbe az uniópárt gondolata az utóbbi napok zártkörű tanácskozásain. Ami nem jelenti azt, hogy a polgári Magyarország híveinek máris le kellene mondani erről a lehetőségről.
Egy új uniópárt megalakításának természetesen megvannak a maga kockázatai, ezek egy részét már érintettem. De ezek a kockázatok csökkenthetők. Egyrészt az új szerveződésben a komoly választói legitimitással rendelkező Fidesznek akkor is óriási helyzeti előnye lenne, ha ezt semmiféle eljárásbeli privilégium nem biztosítaná. Másrészt aligha kérdőjelezi meg bárki is Orbán Viktor vezető szerepét. A volt miniszterelnök személyében olyan karizmatikus vezetője van a polgári oldalnak, aki akár évtizedeken keresztül is meghatározhatja a jobboldal arculatát és politikáját – jobb esetben miniszterelnökként, rosszabb esetben az ellenzék vezetőjeként. A feladat tulajdonképpen nem más, mint Orbán Viktor mögé ütőképes ellenzéki pártot varázsolni. Olyan modern, konzervatív tömegpártot, amely képes integrálni a teljes jobboldali szavazóbázist, ugyanakkor – mivel ez még mindig csak erős, de mégiscsak kisebbségi pozíciót jelentene – képes megszólítani a társadalom azon széles rétegét is, amelyik nem kifejezetten vagy nem túl erősen baloldali kötődésű. Erre van esély, meg is kell valósítani.
A szerző közgazdász