Sylvester János magyar–latin nyelvtana

A bibliafordítóként és az első magyar disztichon szerzőjeként számon tartott Sylvester János 1504 körül született a szamosháti Szinyérváralján. Karakkóban és Wittenbergen tanult, majd Nádasdy Tamás sárvári udvarának iskolamestere volt. Példaképe Erasmus és Melanchton, az ő nyomdokukon járva tűzi célul maga elé az anyanyelvű irodalom művelésének feladatát. 1543-tól a bécsi egyetemen a héber és a görög nyelv professzora. 1551-től egyetlen korabeli dokumentum sem említi többé. Halála éve ismeretlen.
Főműve a Nádasdyak sárvári nyomdájában 1541-ben megjelent „Új Testamentum magyar nyelven”. A becses fordítással párhuzamosan írta meg Sylvester a magyar nyelv szabályainak első tudományos igényű feldolgozását, a Grammatica Hungaro-latinát, amely könyv 1531-ben szintén a Nádasdyak jóvoltából jelent meg.
E mű megítéléséhez nem árt tudni: Sylvester korában senki sem sejtette még nyelvünk finnugor eredetét. A magyart hol a héberrel, hol a török–tatár idiómával hozták kapcsolatba. Mivel pedig a tudomány nyelve a latin volt, Sylvester sem tehetett mást: a jól ismert latin grammatikához próbálta igazítani a magyart, függetlenül attól, hogy nyelvünk teljesen különbözik az indoeurópaiaktól, nem ismeri a főnevek nemek szerinti csoportosítását, nemigen használ prepozíciókat és a latin esetek egyszerű és világos rendszerébe is nehezen illeszthető be a mi főnévragozásunk.
Sylvester János műve bevezetőjébe – amelyet fiának, Tódornak dedikál – elmondja, hogy „E könyvet más nemzetek példájára elemista gyerekek használatára írjuk, akiket nyilvánosan tanítunk, azoknak jelenbeli hasznára, neked viszont, fiam, a jövőbelire. Mert miután a vakszerencse odalökött, hogy elemista gyerekek tanítója legyek, tapasztalatból tanultam meg, hogy a gyermeket anyanyelvén is kell oktatni az esetek tanának s a nyelv többi tulajdonságának elsajátítására.” Ezután egy általános, kevésbé személyes hangú előszó következik: „A nyelvtan a helyes szólás és írás tudománya, amely a legjobb költők és szónokok tekintélye alapján áll… A nyelvtant arra a célra találták fel, hogy tanítómestere legyen mind a helyes írásnak, mind a helyes kiejtésnek.”
Sylvester ezután „Általános szabályok a névszók neméről” címmel a lehetetlenre vállalkozik, megpróbálkozik a magyar szavak nemek szerinti csoportosításával. Az még csak-csak elmegy, hogy a férfinevek és a férfiak által űzött foglalkozások nevei hímneműek, illetve a nőiekére vonatkozók (a bába szót említi példának) nőneműek. Hozzáteszi: „A városok és fák neve nőnemű.” Továbbá: „Kivételt képeznek az -um vagy -ur végűek, melyek semlegesneműek, pl. Pestum, azaz Pest, Esztergum, Varadinum (Várad), Seghedinum (azaz Szeged) stb.” Látva a feladat képtelenségét, tanácstalanul tűnődik azon, mit is lehetne tenni, hiszen „a tanulatlan köznép a maga adta névalakokat használja”, nem ismeri a latinosított településneveket.
Nem kis fejtörést okozott Sylvesternek a magyar névelőhasználat is. Görög, latin és magyar szövegek vizsgálata nyomán végül arra jut, hogy a magyar e tekintetben a göröghöz hasonlítható, a latintól pedig különbözik. „Valahányszor ugyanis névelő található a mi nyelvünkön, annyiszor a görögben is, és a latinban nincsen.” Ezután azt fejtegeti – Dévai Bíró Mátyással egyetértésben –, hogy a magyar az névelő z-jét a latinhoz hasonlóan meg kell változtani, ha mássalhangó követi, tehát „ab barát, ag galamb, al ló, ap pap”, stb. Ezzel a különös szabállyal a magyar metrikus verselés a XIX. század elejéig élt is, de mindennapi nyelvünk sosem használta.