Történelmi színjátékok

Ezerkilencszázötvenhat október 20-án a budapesti Katona József Színházban új darab premierjét tartották. Az esti bemutató iránti érdeklődés nem csak az akkor már a levegőben érezhető politikai feszültség miatt volt felfokozott – a frissen megjelent Irodalmi Újság közölte az írószövetség október 17-i határozatát, amely rendkívüli pártkongresszus összehívását sürgette, a műegyetemi diákok szintén aznap döntöttek nagygyűlésükön, hogy ha követeléseiket nem teljesíti a hatalom, készek az utcai tüntetésre is –, a színdarab szerzője és puszta címe is lázba hozta az embereket. Németh László Galilei című drámája került előadásra. Az író hosszú esztendők óta hallgatásra volt ítélve (darabja 1953-ban készült), a híres történelmi téma súlyosan időszerű kérdések felvetését ígérte. Az előadás vége nyílt tüntetéssé vált: a nézők szűnni nem akaró, dübörgő vastapsa valami új érzésnek, valami elveszettnek hitt kincs újra megtalálásának szólt.
Akkor már régen nem volt szabad Magyarországon magyar íróknak semmiféle „magyar gondolatot” leírni. Legfeljebb titokban, az asztalfióknak, azzal a veszéllyel, hogy ha netán idegen kézbe kerül, ki tudja, milyen következménnyel jár az engedély nélküli irodalmi tevékenység. A hivatalos „irodalom” a magyar kultúrától teljesen idegen, korábban elképzelhetetlen, minősíthetetlen szemetet termett, képviselőit csak az árulásuk foka különböztette meg egymástól. A történelmi példaként állított XVII. századi olasz tudós, Galileo Galilei drámája is arról az egyetemes szellemi-lelki terrorról szólt, amelyben csak a halál vagy az önfeladás között lehetett választani – ez szervesen hozzátartozott a Rákosi–Gerő-korszak hétköznapi valóságához.
Mostanában, lassan fél évszázadnyi távolságra az 1956-os forradalomtól, az egykori hősök és szemtanúk természetes kihalásával egyenes arányban folyik a történelem átírása. Az még érthető, hogy akik tevékeny résztvevői voltak a megtorlásnak, bűneik leplezése céljából kezdettől mindent elkövettek a tények meghamisításáért, de hogy kései utódaik milyen elszántan igyekeznek tisztára mosni az eredendően bűnös kommunista hatalom szennyesét, az csodálni való. A közelmúltban már az is elhangzott hivatalos helyen, hogy az 1990 után megjelent iskolai tankönyvek túlságosan egyoldalúan ábrázolják az ’56-ban történteket, természetesen az egykori baloldali résztvevők rovására, ideje volna átdolgozni a tananyagot a „korrektség” szempontjainak figyelembe vételével.
Az időről időre fellobbanó revíziós vita arról szól, hogy a népfelkelés előkészítésében, kirobbantásában, sőt a szabadságharcba torkolló szakaszában milyen fontos szerepe volt a „reformkommunistáknak” és más rendszerhű baloldaliaknak. Nos, ebben az alapvetően álságos próbálkozásban, paradox módon, van igazság. Tény ugyanis, hogy ha ők nem lettek volna, nem tört volna ki a felkelés. Mert nem lett volna rá szükség. Ha nem fajult volna odáig a kommunista hatalom embertelen, békeidőben szinte példátlanul brutális diktatúrája, ami végképp elviselhetetlenné tette uralmukat, és nem ragaszkodtak volna minden áron az idegen fegyverek által biztosított hatalmukhoz, a nép – más lehetőség híján – nem lázadt volna fel. Ennyit a baloldal történelmi szerepéről.
Galilei – igaz, az inkvizíció színe előtt – megesküdött rá, hogy a föld mozdulatlan. Nekünk 1956-tól 1990-ig kellett hallgatnunk azt a kőmerev hazugságot, hogy „fasiszta csőcselék lázadt a néphatalom ellen, a baloldali értékek megsemmisítésére”. Most megint át kellene írni a történelmünket valakik kedvéért?