Válaszok híján

A Fidesz által kezdeményezett politikai vitanapot félsikernek nevezte a tegnapi ülés után Lendvai Ildikó, önmagához képest feltűnően választékosan megköszönve a fiatal demokraták ötletét. Parlamenti protokoll ide vagy oda, ezzel az ötvenszázalékos eredménnyel, jobb híján, megbékélhet mindkét oldal. A szocialisták azért, mert úgy áll tavasz óta a népképviselet aránya, mint a játszótéri libikóka: elenyésző súlykülönbségükre erőből kell rásegíteniük, hogy lenyomhassák – praktikus cáfolatául a nagyszájú nyilatkozóknak, akik a nép kormányleváltó akaratáról hirdették az igét –; az ellenzéknek meg amiatt, mert ha kicsit is sikerül zavarba hozni az önsorsrontóan elfogult kormányoldalt, az már legalább félsikernek számít. Érdemes meggondolni: lassan fél év elteltével vajon miféle sikerérzetről és önbizalomról árulkodik az a tény, hogy a nyomasztó túlsúlyban lévő kormánypárti sajtó vezető publicistái egy hét leforgása alatt éppen tucatnyi hosszabb-rövidebb írást szenteltek a volt miniszterelnök egy beszédének egyetlen mondatából kiemelt egyetlen szónak? Ha nincs ennél fontosabb közölnivalójuk a néppel, akkor talán nem is olyan reménytelen a helyzet…
Merre tart Magyarország? volt a munkacíme a tegnapi ülésnek, és mi sem jellemzőbb a vita kormányoldali felfogására, mint hogy Szalay Gábor, a gazdasági tárca politikai államtitkára – akinek nyilvántartó dossziéja Kuncze belügyminisztersége idején eltűnt az archívumból – azt firtatta a Tisztelt Ház plénuma előtt: nemcsak azt kéne vizsgálni, hová tart az ország, hanem hogy hol tartott, amikor ők átvették a kormányzást. Erre a kérdésre a gazdasági, üzleti élet résztvevőinek válaszát kellene meghallgatnia, akik száz nap elteltével egyre inkább elbizonytalanodnak, kivárnak, kivonják tőkéjüket a magyar piacról, mintsem hogy aktivitással, befektetésekkel jeleznék bizalmukat a Medgyessy-féle régi-új pénzügyi elképzelések iránt.
A rutinosan hátrafelé mutogatókkal szemben az ellenzéki felszólalók arra hívták fel a figyelmet, hogy a kormány röpke száz nap leforgása alatt elosztogatta azt a pénzt, amiről először azt mondták, eltűnt a Fidesz kezén, s most – kifogyván az anyagiakból és ötletekből – tanácstalanul állnak a jövő évi költségvetés előtt, hány kilométer autópályát és egyebeket tudnak megspórolni a választási ígéretekből. Olyan nemzetstratégiai programokból vonják ki a pénzt, amelyeknek leállítása szándékos rombolással ér fel, jó előre feladva a leckét az utánuk jövőknek, miként tudják majd rendbe hozni a rapid gyorsaságú károkozásaikat.
Pozitívumok felsorolásának dolgában az illetékesek maradtak a kampány alatt megszokott közhelyek ismételgetésénél, ha lehetséges, még alacsonyabb színvonalon. A kisebbik kormánypárt nevében felszólaló Kuncze arról győzködte hallgatóságát, hogy hazánknak csak az Európai Unión belül van jövője, ami igen eredeti politikai gondolatnak hangzik 2002 októberében. Csehák Judit egészségügyi miniszter pedig közölte a plénummal, hogy most a nemzeti válogatott küzd az EU-csatlakozásért. Ez utóbbi nem éppen megnyugtató, ha a politikus asszony netán a hazai közbeszédben a magyar labdarúgókat jelentő válogatottakra célzott felszólalásában.
Arra a cseppet sem elhanyagolható kérdésre, hogy merre tart országunk e sorsfordító évezred kezdetén, a megkérdezettek adósak maradtak a válasszal. Ez szinte természetes. Nem olyan programmal kerültek hatalomra, hogy ilyesféle gondolatokkal kellene vacakolniuk.