Válaszúti próféciák

Van egy könyvem. Na, hát ez tipikusan egy olyan mondat, mint az Esterházyé: van egy nő. Nőből sem egy van, könyvből is nálam sok. De még mennyi. Hogy hány, annak csak Isten a megmondhatója. Eladtam minden könyvemet, mondta egy nemrég Sivához megtért embernő, FF. jelige alatt futtatva itt, eladtam minden könyvemet, mondta, Jungot, Freudot, leszámoltam velük – maradt a Bhagavad-gítá.
Sokféleképp lehet egy tehát a könyv. Az én egyetlenem most csak annyiban egy, hogy előveszem a sok közül, és hivatkozom rá. Válaszúti György Pécsi disputa című terjedelmes munkájáról van szó. Az Akadémiai Kiadó publikálta a régi magyar prózai emlékek ötödik kötete gyanánt. Ez egy antitrinitárius mű. A Szentháromság ellen érvel oldalak százain át.
Három kiemelkedő argumentatív korszak volt a kereszténység történetében. Az első: az egyházatyai korszak. A kor, mely Szent Ágostonba mint önnön végkövetkeztetésébe torkollott. A kor, melyről Madách feledhetetlenül emlékezett meg: homousion vagy homoiusion. A második argumentatív kor: a skolasztika. Ezt a kort – ellentétben az előbbivel – nem a különféle Krisztus-elméletek közötti versengés jellemzi, hanem a hit önmegerősítéséért folytatott végső küzdelem. Aquinói Szent Tamás, mintegy a csak évszázadok múlva eljövendő felvilágosodás fényétől előre rettegve s megrettenve, el akart menni a végsőkig. Be akarta bizonyítani a lényeg szerint csak hit által valót. A harmadik érvkor – a másodikkal ellentétben – ismét az elsőre hajaz, s karmikusan Luther köré rendezhető. A reformáció nyomán ekkor ismét elméleti pajzsba öltözött credók csépelik egymást szellemileg és gyakorta valóságosan is. Ma már – mondja Legyintő Kéz, a bölcs européer indián – mindez csak történelem. Az-e? Boszorkányok márpedig nincsenek, deklarálta Könyves Kálmán? – hitviták márpedig ma már nincsenek, így Legyintő Kéz, a bölcs européer indián. Avagy mégis mozog a Föld, és mégsem akkora a csönd, hogy herceg válhatnék belőle minden további nélkül?
Egy tény, 2001. november 15-én, 18 órakor a Szent László Akadémia tanácstermében uralkodott a szó. S kérdőjeleztetett általa olykor az Ige és a nem. Éspedig Szalay Károly előadásához kapcsolódva. Ő mint a Beszélgetések Istenről előadás-sorozat egyik előadója vallotta meg sokak előtt a saját hitét. A hitet, mely nála, mint mondotta, tárgyiasult is. Mégpedig ikonokká a falon. Gondolhatnók, kinek-kinek magánügye, hogy miként hisz, és mit akaszt ki a falára, ám az előadás utáni szabad kérdések szabályszerű hitvitába torkollottak. Mintha fél évezredet csavarodott volna vissza a történelem. Érv érv ellen feszült. A reformátusok az Ószövetség bálványimádást tiltó passzusaira hivatkoztak. Görög és római katolikusok pedig váltig hangoztatták, hogy templomaikban az ábrázolt szentek és Máriák nem bálványok, hanem jelképek, s nem az imádat, hanem a tisztelet tárgyai csupán. Nem tudom, hova torkollott a vita, s ki győzött a végén. Vélhetőleg sehová se torkollott, és senki se győzött. Én ti. nem vártam ki a végét. Hívott Anyához a szívem haza. Kinn az utcán nagy volt a forgalom az estvéli óra ellenére, s én nem tudtam, melyik világ a veszélyesebb. A világiasság világa vagy a hité? Melyik világtól féljek inkább? Attól, amelyik ott fenn, benn a teremben pár másodperc erejéig megnyilatkozott, attól, amelyik vélt hitigazságok jegyében embert embernek ejt, s egymás farkasává teszen, vagy attól a világtól, mely kinn várt rám, ezerrel pörögve, hitet, igazságot, utat és életet felejtve? Ez a kérdés, válasszatok? Ez a Válaszúti – most kérdezzetek.