2004. május 1.

Új értelmet és tartalmat kap május 1. térségünk szerencsétlen múltú országaiban 2004-től. A meleg sörös, hideg virslis majálisok, a proletariátus nemzetközi ünnepe után ezen a napon sokan arra fognak emlékezni, hogy a magyar nép több mint ezeréves Kárpát-medencebeli történetének legnagyobb lépését tette meg. Annyi hányattatás után megérdemelten visszatért Európa szervezeti kereteibe, oda, ahonnan jó időre kiszakította a történelem.
Régen és sokszor vártuk már ezt a dátumot. A rendszerváltás eufóriája hamar elmúlt, s vele az öreg kontinens is elfeledkezni látszott történelmi felelősségéről. Hamar elfelejtette a 2000-es dátumot, s a többit is, így egyre inkább úgy éreztük, beteljesülnek Hanna Suchocka lengyel miniszterelnök egykori keserű szavai, s örökre öt év távolságra maradunk az Európai Uniótól. Ezek után most, amikor – talán végérvényesen – megkaptuk az időpontot, talán nem is igen fogjuk fel, milyen gyökeres változásokat hoz életünkben ez a nap. Tetszik, nem tetszik, önként adjuk fel szuverenitásunk egy-egy szeletét, hogy – cserébe a folyamatos visszaszorulás után – végre gyarapodjunk. Két év múlva ugyanis már egy olyan egyesült Európához, a beszűkült határok után oly hatalmas térséghez tartozunk, amelyben részben együtt lesznek majd az elszakított nemzetrészeink is. De nemcsak e nagy egymásra találás miatt lesz történelmi nap 2004. május 1., hanem azért is, mert oly sok balsikerű kísérlet után végre igazi, vállalható értékeket képviselő közösséghez tartozunk.
Ennek akkor is örülnünk kell, ha maga a csatlakozás bizonyosan nem lesz diadalmenet. Az előttünk álló években sok nehézség vár ránk, s mint minden nagy korszakváltásnak, ennek is lesznek vesztesei. Erre már most fel kell készülnünk, s azzal is kár áltatnunk magunkat, hogy az unióban majd manna hull az égből. Nem így lesz, de ezért a csalódottaknak nem Brüsszelt, hanem a már következő országgyűlési képviselő-választásra készülődő, emiatt kizárólag sikerpropagandát folytató kormányoldalt és a továbbra is túlsúlyban lévő sajtóját kell kárhoztatniuk, amelyek valós információk helyett csak üres lózungokkal látják el őket. A mi gyengeségünk az is, ha a maga után amúgy is sok kívánnivalót hagyó gazdaságunk különböző okoknál – például a költségvetés egyensúlyának megbillenése miatt – a lehetőségeinél rosszabb állapotban érkezik a csatlakozás küszöbére. Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy e ma még teljes valójában felfoghatatlan, minden túlzás nélkül történelmi ugrás alapvetően megváltoztatja majd mindennapjainkat is. Új szabványokat, szabályokat hoz magával, amelyek ugyan rendezettebbé, átláthatóbbá tehetik viszonyainkat, ugyanakkor a maga bürokratizmusával sokat el is vesz tőlünk.
Mindezekre elsősorban gazdasági szempontokból kellene felkészülnünk, hiszen a tőkeszegény magyar vállalkozók a banki finanszírozás híján teljesen védtelenek a tőkeerős nemzetközi nagyvállalatokkal szemben.
De lélekben is meg kell erősödnünk. A lehajtott fejűeket ugyanis ebben a közösségben sem becsülik sokra. Szégyenkeznivalónk nincs, és minden erőnket össze kell szedni a helytálláshoz. Térségünk a több évtizedes hiánygazdálkodástól a felemás átmeneten át a piacgazdaságig rövid idő alatt nagy utat bejáró országai ugyanis lakosságukkal, piacukkal, új szemléletükkel, kreativitásukkal új impulzust, lökést adnak az elgyengült, elöregedő és fogyatkozó nyugati társadalmaknak.