A kutak szennyezéséért a középkorban a legszigorúbb büntetés járt. A környezet védelme évszázadok óta fontos – mondhatni, magától értetődő – dolog az ember számára. Magyarországon már a XIX. század második felében törvényekkel védték az erdőket, a vizek tisztaságát.
A környezetvédelem mint országhatárokat átlépő nagy társadalmi mozgalom a XX. század hatvanas éveiben indult el az Amerikai Egyesült Államokból. A világhírűvé vált újságírónő, Rachel Carson ekkor, 1962-ben írta meg Néma tavasz című könyvét. A gyorsan népszerűvé vált írás egy elképzelt, ám a mezőgazdasági kemikáliák nemkívánatos következményei miatt bekövetkezhető jövőkép komor hangulatát vetíti az olvasó elé. Rachel Carson látomása a XX. század hatvanas éveinek első felében teljesen szokatlan volt, ennélfogva drámai módon rázta fel a vezető értelmiségi körök lelkiismeretét. A környezetvédelem fogalma voltaképpen a Néma tavasz megjelenésével került be a köztudatba.
A XX. század hetvenes évtizedének első fele tele volt olyan fontos eseményekkel és fordulópontokkal, amelyek hosszú időre meghatározták a környezetvédelmi cselekvések irányát. A környezet- és természetvédő aktivisták 1970. április 22-én tartották meg az Egyesült Államokban az első Föld napja rendezvényt: húszmillió ember tiltakozott a környezet romlása ellen. A modern környezetvédelmi mozgalmak megjelenését ettől a dátumtól számítják.
Egy elit értelmiségi csoport vitafóruma, a szigorúan zártkörű Római Klub első jelentését, A növekedés határait 1972-ben állította össze. A szerzők, Dennis Meadows és munkatársai számításai szerint a XXI. század közepére globális környezeti katasztrófa léphet fel: kimerülnek a természeti erőforrások, drámai módon megnövekszik a környezet szennyezettsége, s Földünk rohamosan növekvő lakosságát egyre nehezebb lesz megfelelő mennyiségű és minőségű élelemmel meg ivóvízzel ellátni. Mindennek elkerülésére kidolgozták a globális egyensúly koncepcióját, amely szerint sürgősen csökkenteni kell a népesség növekedését, korlátozni kell az ipari termelést és a meg nem újuló természeti erőforrások felhasználását. Javaslataik egy kissé egyoldalúra sikeredtek, jobbára csak a gazdasági növekedés visszafogására irányultak. A fejlődő országok legtöbb politikusa és tudósa ellenérzéssel fogadta a Római Klub első jelentését, amely lényegében megalapozta a zéró növekedés elméletét. A fejlődő világ esetében mindez egyenlő lett volna a szegénység és elmaradottság konzerválásával. Minden kritika ellenére a jelentés óriási érdeme, hogy felrázta a világ lelkiismeretét, s vitákat gerjesztett a további útkeresés érdekében.
Az 1970-ben elfogadott Ember és bioszféra nemzetközi együttműködési programban lényegében azt vizsgálták, hogy milyen kölcsönhatások alakulnak ki az emberi tevékenység és egy-egy éghajlati övezet – mint például a trópusi és a mérsékelt égövi erdők, a szavannák és más füves területek, valamint a hegyvidék – ökoszisztémái, illetve a tavak, folyóvizek, tengerparti övezetek, szigetek élővilága között.
Az új irányzatokra az ENSZ is felfigyelt. A környezet degradálódása és a környezetszennyezés még békés körülmények között is globálisan veszélyezteti az emberiség jövőjét – vallották a szervezet vezetői. Az e témáról Stockholmban megrendezett világkonferencia nyitó dátuma – 1972. június 5-e – lett a környezetvédelmi világnap alapja.
A stockholmi rendezvény – az Emberi környezet konferenciája – nagy esemény volt. Sajnos magyar delegáció nem vett részt rajta. Ennek hátterében kisebb diplomáciai bonyodalom állt: a Német Demokratikus Köztársaság akkoriban nem volt tagja az ENSZ-nek, ezért nem hívták meg. Tiltakozásul a Szovjetunió és több szövetségese, így Magyarország sem képviseltette magát a konferencián. Ezek az országok legalább ötévnyi lépéshátrányba kerültek a nemzetközi környezetvédelmi ügyekben.
Időközben kiderült, hogy a környezetvédelmi problémák önmagukban nem oldhatók meg, azokat együtt kell szemlélni a gazdasági szféra tevékenységeivel. Kezdett kialakulni egy új jövőkép, amelynek hívó szava a fenntartható fejlődés lett. Ettől kezdve a környezet és fejlődés fogalma fokozatosan összekapcsolódott; 1984-ben megalakult az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága. Elnökéül Gro Harlem Brundtland asszonyt, Norvégia akkori miniszterelnökét kérték fel, a huszonkét tagú bizottságba Láng István akadémikust is meghívták. (Közös jövőnk című jelentésük 27 nyelven és több millió példányban látott napvilágot).
Az ENSZ Környezet és fejlődés konferenciájára Rióban 1992 júniusában gyűltek össze a tudósok, a környezetvédelmi szakemberek és a döntéshozók. Ekkor jelent meg először a környezetvédelem mellett a gazdasági szféra is. Ezen a rendezvényen már részt vettünk, s aláírtuk a jogilag kötelező nemzetközi egyezményeket is, noha a konferencia zárásakor nem voltunk maradéktalanul elégedettek. Ám ma, tíz év elteltével úgy érezzük, hogy a riói rendezvény elfogadott dokumentumai perspektívát adtak, tartalmas útravalónak bizonyultak.
Közülük a legfőbb, a Riói nyilatkozat a környezetről és fejlődésről összesen 27 alapelvet sorakoztat fel. Legismertebbé minden bizonnyal mégis a Feladatok a XXI. századra (népszerűbb nevén az Agenda–21) dokumentum vált. Ez utóbbi tulajdonképpen egy több száz oldalas, jogilag nem kötelező érvényű ajánlásgyűjtemény. Az éghajlatváltozásról szóló keretegyezmény jogilag kényszerítő erejű azokra az államokra nézve, amelyek aláírták. Az élővilág védelmét szorgalmazó Egyezmény a biológiai sokféleségről jogilag szintén kötelező, míg az ugyancsak nemzetközi egyezménynek indult Elvek az erdőkről megmaradt irányelv-dokumentumnak.
Nagy elhatározás született Rióban: a fejlett országok vállalták, hogy a bruttó nemzeti termékük 0,7 százalékát a fejlődő államoknak adják környezetkímélő technológiák bevezetésére. A fenntartható fejlődés fogalma Rióban bevonult az összes dokumentumba, sikerült a világot egy új fejlődési pályára helyezni – vélhettük.
Ám mindez csak illúzió volt. Az ENSZ 1997-ben nyíltan beismerte: a riói elhatározásokból kevés valósult meg. Az újabb világkonferencia helyszíne Dél-Afrika, Johannesburg, az időpont a közelmúlt: 2002. augusztus vége, szeptember eleje. A johannesburgi összejövetel a riói konferencia vállalásait kérte számon, és az ilyenkor „szokásos” nyilatkozaton kívül elfogadták a 153 pontba szedett Végrehajtási terv dokumentumát is. A konferencia – Láng professzor szerint – nem volt kudarc, de átütő erejű sikert sem hozott.
Néhány új elem azért akadt az elhatározásokban: felerősödött a környezet-egészségügy kérdésköre. Nem ok nélkül: Földünk lakosságának egyharmada nem jut egészséges ivóvízhez, márpedig közülük 2015-ig legalább minden második embernek hozzá kell jutnia a fogyasztható vízhez. A szegénység mértékét ugyancsak 2015-ig szeretné felére csökkenteni az ENSZ oly módon, hogy a ma még 1 USA-dollárnyi napi jövedelmet el nem érők legalább felének ennél magasabb kereseti lehetőséget kell teremteni. Johannesburg újdonsága a fenntartható fejlődés szociális dimenziója, vagyis hogy a környezetpolitika és a szociálpolitika céljai mindinkább egybeesnek.
A fenntartható fejlődés fogalmának értelmezése nem is olyan egyszerű. Első igazi „használója”, a Brundtland-bizottság ekképpen határozta meg: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk hasonló igényeinek kielégítését.” Ez a megfogalmazás politikai üzenet; egyrészt a szegényeknek, mert céljául azt tűzi ki, hogy jusson mindenkinek legalább annyi, amennyi a nélkülözhetetlen emberi szükségletek kielégítéséhez kell, másrészt a gazdagoknak, hogy életmódjukat és fogyasztási szokásaikat szerényebbé és takarékosabbá alakítsák. A gazdaságban a fenntartható fejlődés általában nincs ellene a növekedésnek. A fejlődő világ sohasem fogadna el olyan elképzelést, amely megtiltaná neki a gazdasági növekedést, igaz, a mindenáron való növekedésnek nemkívánatos hatásai is lehetnek.
Van-e létjogosultsága a fenntartható fejlődésnek? Némelyek úgy vélik, nem kell lényeges változást végrehajtani a termelés és a fogyasztás jelenlegi gyakorlatában. Mások úgy ítélik meg, hogy radikális változtatások nélkül nincs fenntartható fejlődés. Ám a változtatás híveinek tábora is kétfelé oszlik. Az egyik irányzat azonnali és erőteljes intézkedéseket sürget. A másik irányzat követői – Láng akadémikus is közéjük tartozik – tudomásul veszik, hogy csak hosszabb átmeneti időszak után juthatunk el a kívánt jövőig.
Mára, sajnos, megtanultuk, hogy a fosszilis energiahordozók elégetése nagy mennyiségű szén-dioxiddal terheli a légkört; a szén-dioxid üvegházhatást vált ki, így fennáll a veszély, hogy felmelegedés, klímaváltozás következhet be. A Rióban elfogadott éghajlat-változási keretegyezményt követően újabb öt év kellett ahhoz, hogy 1997-ben Kiotóban megszülessen egy jegyzőkönyv a konkrét csökkentés számairól. Később az Egyesült Államok elnöke úgy döntött, hogy országa nem szentesíti a jegyzőkönyvet. Elmúlt újabb öt év, s legföljebb ez év végére várható, hogy a megállapodás életbe lép.
Magát a klímaváltozást jól szemlélteti néhány döbbenetes adat: a XX. században a Föld felszínének átlaghőmérséklete fél, más számítások szerint 0,7 Celsius-fokkal emelkedett. A XXI. századra érvényes prognózisok további 1,4 és 5,8 közötti Celsius-fokos hőmérséklet-növekedéssel számolnak. A Föld történetének utóbbi százezer évében volt példa felmelegedésre, lehűlésre és egyéb éghajlati változásokra. A politikusok egy része ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem kell tenniük semmit. Csakhogy ma 6 milliárd embert kell eltartani, kereken 2 milliárd lakást fűteni, azokban főzni, mosni, mosogatni, tisztálkodni, és 600 millió gépkocsit üzemanyaggal megtölteni. Ez korábban nem fordult elő. A legutóbbi ötven évben 2,5 milliárdról 6 milliárdra növekvő népesség némely prognózis szerint a következő századfordulóra akár 10 milliárdnyira is sokasodhat. Sovány vigasz, hogy az átlagosan termelt élelmiszer-mennyiség felülmúlta a népesség növekedését. A számok a termelést mutatják, s nem az egyéni hozzáférést; ez utóbbinak a gazdasági és szociális lehetőségek szabnak határt. Az éves vízfelhasználás elképesztően növekszik, 1300 köbkilométerről 4200-re szökött fel, vagyis igen pazarlóan gazdálkodunk a vízkészleteinkkel. Az esőerdők az 1950-ben mért felületnek napjainkban csupán a 70 százalékát teszik ki, eközben a szén-dioxid-kibocsátás majdnem az ötszörösére emelkedett.
S hogy állunk mi, magyarok a saját dolgainkkal? Az Európai Unióban a tagjelölt országokról éves jelentést adnak ki, és ebben értékelik egy-egy ország felkészültségét. Nos, 2000-ben igencsak elmarasztaltak minket a levegő- és a vízminőség-védelem, valamint a hulladékgazdálkodás hiányossága miatt. A jelentés kifogásolta a jogszabályozás harmonizációjának késlekedését is. A szennyvíztisztítás, az erőművek légszennyezése, a veszélyes hulladékok égetése és a csomagolóanyag-hulladékok újrahasznosítása területén haladékot kaptunk. Ezeket leszámítva az országjelentés jókora javulást állapított meg.
A néhány hete megjelent 2002. évi országjelentés szerint nagyot léptünk előre a jogharmonizációnkban és a környezetvédelem közigazgatási létszámának bővítésében. Továbbra is mulasztásunk, hogy az Országgyűlés nem fogadta el az országos hulladékgazdálkodási tervet. A hamarosan az Országgyűlés elé kerülő Nemzeti környezetvédelmi program a 2003 és 2008 közötti évekre szól. Kiolvashatók belőle az EU-val szemben vállalt kötelezettségeink teljesítésének konkrét terve és pénzügyi háttere…
A Néma tavasz baljós víziója után talán bízhatunk abban, hogy – hazánkban és szerte glóbuszunkon – gyökeres változások következnek be a termelésben, a fogyasztásban, az életvitelben és az értékrendben. Ha lassan is, de ez a folyamat csak végbemegy. Elvégre az emberek többsége szereti a természetet, az élővilágot, és saját egészségének megőrzését is fontosnak tartja.
(Az írás Láng István előadásának összefoglalója, szerkesztett változata.)
------------------------
Az előadás megtekinthető november 16-án (szombaton) a Duna Televízióban 12.40-től, november 17-én (vasárnap) 13.05-től az MTV csatornán, valamint 22.50-től az M 2-n. A Mindentudás Egyetemének következő előadása november 18-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu honlapon találják meg az érdeklődők.
***
Mese a jövőről
Aztán egyszer csak valami különös rontás támadt a vidékre, és többé semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. Gonosz átok telepedett a tájra: megmagyarázhatatlan betegség vitte el a csirkéket, s a birkák és tehenek is megbetegedtek és elpusztultak. A halál árnyéka borult mindenre. A farmerek arról beszéltek, hogy a családokban sokféle nyavalya ütötte fel a fejét, s a városi doktorok egyre értetlenebbül álltak az embereket megtámadó újfajta betegségek előtt. Történt néhány hirtelen és érthetetlen haláleset is, és nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek között, akik játék közben hirtelen rosszul lettek és néhány óra múlva meghaltak… Az almafák virágba borultak, de a szirmok között nem sürögtek a méhek; s a megporozatlan virágokból nem termett gyümölcs. Az ereszek alatt, a csatornákban és a tetőzsindelyek közötti részekben még látszott egy kevéske abból a fehéres-szemcsés anyagból, ami néhány hete mint furcsa hó hullott az égből a házakra, a földekre és a vizekbe…
(Részlet R. Carson könyvéből)
baleset
Tragikus baleset Sümegnél, egy ember meghalt
