A Palace hotel játékosa

Stefan Lázár
2002. 11. 08. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az adócsalással vádolt Boris Becker kétéves, három esztendőre felfüggesztett szabadságvesztéssel és félmillió euróra rúgó pénzbüntetéssel úszta meg a hatóságok által a nyakába akasztott pert. Október 25-én a 101-es tárgyalóterem előtt várakozó tudósítók kénytelenek voltak megelégedni egy kezükbe nyomott, szűkszavú jelentéssel: „Ez életem legjelentősebb sikere. Szabad vagyok! És ez mindennél fontosabb.”
A német sport egyik csillagának tartott Becker már eddig is a bulvárlapok címoldalán szerepelt kisebb-nagyobb magánéleti botlásai miatt, rajongói pedig minduntalan azt a kérdést szegezték neki: miért nem tudja maga mögött hagyni végre botrányait a világklasszis?
A válaszhoz legalább húsz évet kell visszautaznunk az időben.
A nyolcvanas évek elején feltűnést keltő gépkocsi gurult végig a falusi hangulatú Leimen utcáin, és végül leparkolt Karl-Heinz Becker lakása előtt. A Rolls-Royce-ból kiszálló menedzser – a román Ion Tiriac – megnyitotta a profisport kapuját a teniszért rajongó apa által patronált csemete, Boris előtt. Az akkor már háromszoros német ifjúsági bajnok feladta az iskolát, és belépett a hivatásos versenyzők zaklatott, nyugtalan, szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel kecsegtető, ugyanakkor szellemileg sivár világába. Edzés – utazás – szállodaszobák – verseny. Majd kezdődik minden elölről. Becker számára lélegzetelállító iramban.
1985-ben első alkalommal hódítja meg Wimbledon „szent gyepét”, olyan világklasszisokat tanít móresre, mint Joakim Nyström, Tim Mayott, Henri Leconte, Anders Jarryd. A döntőben a dél-afrikai Kevin Current veri négy játszmában. A megállíthatatlan adogatásai kapcsán „Bum-Bum Becker”-nek elkeresztelt tinédzser nemcsak az első német, aki megnyeri a tenisz Mekkájának hagyományos tornáját, hanem minden idők legfiatalabb győztese is. Hazájában milliók szorítanak neki a képernyők előtt. Fiatalos gondtalansága, példamutató küzdeni tudása a népszerűség csúcsára röpítik. A német sportújságírók az „év legjobbjának” választják.
A folytatás hasonló. 1986-ban tizenkét grand prix tornán jut döntőbe, hat alkalommal nyer, megismétli bravúrját Wimbledonban, és három sima játszmában szinte lesöpri a pályáról a világranglistát vezető Ivan Lendlt. Tizenkilenc éves fejjel majd kétmillió dollárt mondhat magáénak. „A nemzet Borisa nem egyszerű teniszsztár. Idegeit nemcsak az ellenfelek szaggatják, hanem a szövetségi kormány és az egész nemzet. Minden adogatásánál a német bruttó társadalmi termék, a Bild-Zeitung példányszáma, az EU jövője és a Puma sportszergyár sorsa forog kockán” – írta már 1987-ben ironikusan, de találóan a Frankfurter Allgemeine Zeitung magazinja azt követően, hogy az USA elleni Davis-kupa-találkozó során Becker a tenisztörténelem maratoni meccséről gondoskodott: hat óra harminckilenc perc után kényszerítette megadásra (4:6, 15:13, 8:10, 6:2, 6:2) az amerikai John McEnroe-t.
A diadalív árnyékában egyvalaki lett vesztes: az edző Günther Bosch, aki nemcsak a játék művészetére oktatta fiatal tanítványát, hanem igyekezett őt emberileg is nevelni. Szívesen vállalta a „pótapa” szerepét, mert látta és érezte ennek szükségét. Pedagógiai munkája természetesen szigorúságot is követelt – ezt pedig a közönség és a média részéről a hetedik mennyországba repített, elkényeztetett sztár nem volt hajlandó elviselni. Boris Becker – a pályákon kívül – ekkor követte el végzetes hibáját. „Nincs szükségem olyan edzőre, aki éjjel-nappal figyelemmel kísér” – hangoztatta, és megvált az egyetlen olyan személytől, aki nemcsak a következő erőpróbára, hanem az életre is igyekezett felkészíteni.
Ion Tiriac hasonló gondolatokkal nem foglalkozott, a „szürke eminenciás” szerepében figyelmét arra fordította, hogy Boris szorgalmasan gyarapítsa vagyonát, ekkor már mint keresett reklámhordozó is. Húsz-harminc százalékos jutalékától vezérelve a menedzser busásan kivette a részét a „Bum-Bum Becker”-hisztériából. Közben Mammon bőségisten oltárán áldozatul esett az az életszakasz, amely a „rövidnadrágos” Borist átvezette volna a felnőttek világába.
Hölgykapcsolataival nincs szerencséje. Házassága a színes bőrű színésznővel, Barbara Feltusszal hét esztendő után felbomlik, a válás óta Babs két fiával az USA-ban él, a gyerekek javára a bíróság havonta fejenként tizenkétezer eurós apanázst szabott ki. Becker harmadik – törvénytelen – gyereke dicstelen kaland eredménye: utolsó wimbledoni szereplése után Londonban, italos állapotban áldozatul esik az emigrációban élő, orosz Angela Ermakova bájainak, és a szerinte csak öt másodpercig tartó „szex-szórakozásból” születik meg lánya, Anna, aki hasonló jogokat élvez, mint Noah Gabriel és Elias Balthasar.
Mallorca szigetén vásárolt telkén luxusvilla építésébe kezd csaknem tízmillió eurós befektetéssel, a félbeszakadt projektet most egymilliót túllépő veszteséggel árulja. Több vállalkozásban társtulajdonos, de az az elképzelése, hogy érdekeltségeinek konszernjével kilépjen a börzére, mindeddig csak álom. Üzletemberi terveinek hátráltató oka: „Becker nem hajlandó elfogadni semmiféle kritikát. Talpnyalókkal veszi körül magát, akik mindenre áment mondanak. Ez pedig nem jó” – hangoztatja egyik partnere. Vagyonát egykor kétszázmillió euróra becsülték, most egyre gyakrabban hangzik el a kérdés: mennyi pénze van még? Müncheni házának eladását sokan azzal magyarázzák, hogy ebből fizette ki adótartozását. Jelenleg a bajor főváros főúri szállodái közé sorolt Palace hotelben lakik, boldogságát a diszkókban keresi. A frankfurti könyvvásár alkalmából jelent meg a róla írt biográfia, Játékos vagyok találó címmel. A szerző, Fred Sellin így fogalmaz: „Fontosságát abból vezeti le, hogy mennyit foglalkozik vele a sajtó.”
A müncheni ítélet után a hazai publicisták vezető képviselője, Franz Josef Wagner bevallotta: „Mi rontottuk el Beckert. Rajtunk, a médián keresztül vesztette el a méretekkel szembeni érzékét. Annyira istenítettük, hogy romlásba döntötte magát. Most pedig már csak csalóka kép, nevetséges figura. Bűnbe vittünk egy tizenhét évest. Szégyenkezve tudnék csak a szemébe nézni.”
A „tragikus hős” hű marad önmagához, másokban keresi a felelősséget és mindenekelőtt hírnevére vezeti vissza az adóhivatal fokozott érdeklődését: „El kell bújnia annak, aki kiemelkedik a tömegből! Irigyekkel vagyok körülvéve, és azon gondolkodom, hogy elhagyom Németországot!”

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.