Későn került a pályára, bár újságíróként, filmgyári dramaturgként mindvégig ott élt a hazai művészvilág peremvidékén. Furcsa, hogy korábban senki nem figyelt fel a humorára, a fluidumára.
– A kocsmai dumafrancik leszármazottja vagyok. Kétségkívül kóros az exhibicionizmusom, szeretek a középpontban lenni, de nem gondoltam volna, hogy egyszer ebből élek meg. Máig szemérmesen viselkedem az úgynevezett ismert emberek társaságában, mert nem szeretném, ha azt hinnék, hogy tetszeni akarok. Nem vagyok alkalmas arra sem, hogy előszobázzam, instanciázzam, befolyásos emberek kegyét keressem.
– Ki fedezte fel?
– Verebes István, akivel egyszer egy házibuliba keveredtem. Ez is a vak véletlen műve, mint életemnek annyi más fordulata. Szerencsére abban a társaságban rajta kívül nemigen akadtak ismert emberek, úgyhogy meglehetősen felszabadultan viselkedtem. Elmeséltem, hogy Xantus János barátommal filmet akarunk készíteni Cicciolináról, ezért a bécsi Moulin Rouge-ban tanulmányoztuk erotikus műsorát, amelyben többek között két boának kellett volna beosonnia a művésznőbe. A helyszínen azonban kiderült, hogy ez a produkció elmarad, mert a boák megfáztak. Az élmény hatására mutattam be azután a társaságban a Laokoón-csoport, avagy a két boa és a muff című rögtönzött dolgozatomat, amelyre magam már alig emlékszem, de vannak, akik legendákat mesélnek róla. Mindenesetre ennek okán hívott meg azután Verebes a Rádiókabaré Kft. című műsorba.
– Innen már minden simán ment? Megnyílt az út a kabaré világába?
– Menthetetlenül megindultam a lejtőn. „Amikor közénk kerültél, művész voltál, most egy bohóc vagy” – ugratott Farkasházy.
– Hogyan született a Dizájn Center?
– Feltűnhetett, hogy plasztikusan jellemzek figurákat, öltözeteket, tárgyakat. Amikor megindult a Hócipő, biztattak, hogy próbáljak írásban is rögzíteni valamit ilyes agymenéseimből. Korai és meglepően érett írásaimat utólag olvasva úgy látom, volt kakaó abban a fiatalemberben, aki akkor voltam. A negyedik vagy az ötödik lapszámnál, az 1990-es választások során történt, hogy Petrasovits Anna – van-e, ki e nevet még ismeri? – egy másfél perces klipben huszonkétféle frizurát viselt. Ennek alapján született az első Dizájn Center, és álmomban sem gondoltam, hogy tizenegy és fél évig megy majd a Hócipőben, ami háromszáz körüli megjelenést jelent. A rovat a fiatalság kultikus olvasmánya lett, és szerényen csak annyit mondhatok, műfajt teremtett.
– Volt-e, aki a kocsmai dumafrancit tanítgatta, hogy profi humoristává váljon?
– A segítség nem tanácsokból, inkább csak biztatásból, lehetőségteremtésből állt. Farkasházy Tivadar éreztette velem, hogy jó, amit csinálok, de soha nem szólt bele abba, amit írtam vagy amit a kabaréban mondtam. Máig úgy érkezem meg a felvételekre a céduláimmal, hogy senkinek fogalma sincs arról, mi sül majd ki belőlük. Az utóbbi tizenkét évem tehát ösztönös fejlődésnek nevezhető. Lassan megtanultam gazdálkodni az idővel és a gesztusokkal. Merlin-beli estjeimről annak idején még Zimre Péter forgatókönyvíró barátom és mesterem azt mondta, hogy olyanok, mint egy sikoltás. Egy perc alatt négyszer annyi poént mondtam, mint Hofi Géza, mert azt hittem, hogy ha nem nyomom, leszakad az égbolt. Ez persze pazarlás. Nézem a régi Hofi-felvételeket, s csodálattal figyelem, hogyan készítette elő a poénokat, hogyan gazdálkodott az idővel, erővel, anyaggal. Én meg szórtam a poénokat kétségbeesetten, olykor négy-öt órán át.
– És időnként megbotránkoztatóan csúnyán beszélt…
– Gyakran ér a vád, hogy kicsit rondán beszélek. Ez részben abból fakadhat, hogy már zsenge gyermek koromban kocsisokkal, kubikosokkal, útkaparókkal és mindenféle mesterekkel szerettem barátkozni. Nem csoda, hogy előbb mondtam ki az ő négybetűs szavaikat, mint azt, hogy mama, viszont máig nem keverem össze az istrángot a hámmal, a holkert a malterral. Az utóbbi időben nagyot változott a toleranciaküszöb, és úgy tűnik, hogy a világ jött utánam. Ugyanakkor a média szereplőinek valóban nem kellene mindenképpen erőltetniük ezt a „természetes” stílust, hisz mintát adnak. A pH-értéket azonban vállalom. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Életünk, igenis, jórészt vegetatív funkciókból áll össze, és ne tegyünk úgy, mintha ezt nem vennénk észre. Ideális esetben a gyarló altestet összeötvözöm a szárnyaló léttel, az úgynevezett magas kultúrából elcsent elemekkel. Kétségkívül akad, akinek mindebből csak a zaftra van füle. Mivel soha nem írom le a szövegemet, az improvizáció felpörgésében becsúszhat olyan elem is, amellyel utólag magam sem értek egyet.
– Televíziós műsora tipikus one-man-show, amelyben lényegében az ön aznapi teljesítménye határozza meg a színvonalat. Mennyi ebben a szerkezetben a saját találmány, és mennyi az import?
– Amikor a producerem, Kovács Kristóf hazatért Amerikából, a magyar Jay Leno-show-t szerette volna megcsinálni. A forma tehát amerikai. Eleinte sokat küzdöttem ellene, aztán abbahagytam. A kanapé, az íróasztal, a zenekar, valamint a szerkezet – a húsz-huszonöt perces monológ, a három vendég és a végén a nóta – klasszikus elem, jenki import. Ezt koppintja egész Európa. A Dizájn Center is sokat változott az eredeti, írott formához képest, alkalmazkodott a populárisabb televíziós igényekhez. Gyakran hallom, hogy nem vagyok jó riporter. Ezért vannak, akik csak a show elejét nézik, mások pedig csak a vendégekre kíváncsiak.
– A televíziós show-gyártás igazi nagyüzem, amelyben bírni kell az iramot. Nem volt nehéz felvennie a ritmust?
– Fegyelmezettebb lettem, az biztos. Egy Beatles-dal az ars poeticám: Act naturally. Láttam, hogyan mentek tönkre, tűntek el vagy alakultak át médiaszereplők szerencsétlen figurákká. Én rengeteget szerepelek, bár nem vagyok színházi ember. A színpadi rutint autodidakta módon szereztem meg. Minden fellépésem valójában szabad agymenés, az elején magam sem mindig tudom, hol landolok.
– Dolgoznak önnel gegmenek, ötletgyártók is?
– Öt nagyon különböző hátterű és képzettségű fiatalember segít: dr. Litkai Gergely, Kövesdi Miklós Gábor, Kőhalmi Zoltán, Tóth Tibor és Királyvári Zsolt. Soproni Ászok Zsoltot kivéve valamennyiüket a IV. humorfesztivál elején néztem ki magamnak, amikor még nem lehetett tudni, hogy végül díjazottak lesznek. Egy-két órát beszélgetünk a műsorra készülve, ötleteket adnak a monológhoz, a Dizájn Centerhez. De tudom, akkor vagyok igazán jó, ha arról mesélhetek, ami velem történt. Ez sajnos ilyen üzemszerű működésben olykor nehéz ügy, hiszen nem utazhatom minden héten Szibériába vagy Vásárosnaményba. Szerencsére mindig akad annyi a spájzban, hogy ha nagy hirtelen kellene egy show-t összeütni, nem jönnék zavarba. Egyelőre nem tartok attól, hogy ha a Dózsa-tábor „táncolj, Törő!-t” kiált, Törőcsik már nem tud táncolni.
– Az évek során profi lett Fábry Sándor, profin működik az Esti showder. A kérdés már az, profi elhatározás volt-e, hogy beleártotta magát a politikába.
– Inkább a politika ártotta magát belém. A politizálás egyébiránt egyáltalán nem profi lépés, és ha kiderülne, hogy amit tettem, mégis az, sürgősen abba is hagynám. Persze bizonyos kikötésekkel. A Hócipőbe például akkor írok majd, ha az lesz ráírva, hogy szabad szatirikus kétheti lap. Mert jelenleg az MSZP és az SZDSZ lapja. Amikor azt láttam, hogy egyetlen lapszámba huszonkét Medgyessy-fotót préselt a valóságérzékeny szerkesztő, betelt a pohár. Visszalépő levelet írtam, felajánlva a Dizájn Center helyét a Kárpátok James Bondjának. A levelemet Farkasházy azonnal közölte, majd megsértődött. Pedig az abban megfogalmazott aggályaim elsősorban szakmai természetűek voltak. A Hócipő és a Heti hetes színvonala azért romlott olyan vészesen, mert szereptévesztő navigátorai intim közelségbe kerültek a politikával. Akkor is megírtam volna ezt a levelet, ha Teddy huszonkét Orbán-képet közölt volna a lapban. Én arról szoktam beszélni, ami számomra érdekes, és a politikát nem tartottam annak. A családom konzervatívabb tagjai a Rádiókabaréban, a szárszói találkozókon és a Hócipőben való szereplésem miatt gyakran tették szóvá, hogy túl közel kerültem a liberális táborhoz. Pedig eredetileg a szárszói találkozónak az volt a célja, hogy ingujjban leültesse egymás mellé a különböző politikai nézetek képviselőit. Aztán ez számos okból nem így alakult. De én akkor, ott sem politizáltam, legfeljebb csipkelődtem a színpadról, megmaradtam a bohóc szerepében. Ennek ellenére sokak szemében a liberális táborhoz sorolódtam. Hiába mondtam a rokonoknak, ismerősöknek, hogy amit én írok és mondok, abban keressék meg a kifogásolnivalót. Összefoglalva tehát: a humoristáknak szigorúan tilos a politika barikádjain csápolniuk. Az ő feladatuk, hogy üljenek a Parlamenttel szemben a magaslesen, és lőjenek a hülyeségre. Pártokhoz közel menni, kampányokban részt venni öszszeegyeztethetetlen a feladatunkkal.
– Miért szegte meg mégis a szabályt?
– Mert vannak az életben ésszerű, és vannak érzelmi döntések. De nem bánok semmit sem. Aztán, amikor fellépés közben kihallottam a „politikai szerepvállalásnak” szóló tapsokat, éreztem, hogy innen sürgősen ki kell hátrálni, mert sérül a poén. A bohócnak persze lehet véleménye, de tizenkét év alatt soha nem használtam fel a műsoraimat sanda politikai célokra. Para-Kovács Imre beszélgetett velem a Pesti Est Caféban, s a hallgatók hetvenöt show után sem tudták megmondani, hová szavazok. Állítólag létezik olyan rendezvényszervező cég, amelyik külön kínál művészeket arra az esetre, ha a megrendelő vállalat szocialista, és külön arra, ha nemzeti irányultságú. Ha viszont egyik sem, akkor ajánlják Fábry Sándort. Soha egyetlen pártházban sem jártam. Többen azt hiszik, hogy rendszeresen sörözgetek Orbán Viktorral. Valójában kétszer találkoztunk. Egyszer, amikor érdemes művész lettem, másodszor pedig a Terror Háza megnyitóján. Sokak szemében már önmagában az is képtelen helyzetnek tűnt, hogy részt vettem a Terror Háza munkálataiban. Normális országban ez nem kormányzati seggnyalásnak minősül, hanem becsület és dicsőség dolga egy megfellebbezhetetlen erkölcsi célú kezdeményezésben részt venni. Végtelenül elkeserített balliberális barátaim hihetetlen intoleranciája. Ahelyett, hogy egy szál gyertyát hoztak volna a házhoz, már a megnyitás előtt heves sajtótámadást indítottak ellene.
– Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy kockázatot vállal, és a pálya szélére kerülhet?
– Az RTL csatorna vezetői részéről semmiféle rosszallás nem hangzott el. S miközben morálisan aggályosnak tartom, hogy az egykor volt pártállami diktatúra többszörös haszonélvezői ma a politika ormaira hágnak, tisztában vagyok azzal, hogy a választói akaratot tiszteletben kell tartanom. Az ellenvéleményemnek ugyan finoman hangot adok, de tudom, hogy a showder egy–másfél millió nézője nem egyformán szavazott, és nekem el kell fogadnom a döntésüket.
– Nem mehet a minőség rovására, hogy sok fellépést vállal, divatban van?
– Sokat dolgozom ugyan, de nem azért, hogy sokat keressek, hanem hogy a közönség előtt kipróbáljam az újabb dolgokat. Szeretek vidékre járni, mert közben anyaggyűjtést is végzek. És jó kilépni a színpadra, látni, hogy amit csinálok, tetszik-e a közönségnek, vagy sem. Engem ez a helyzet hoz formába, ettől szívom fel magam. Jó kurva vagyok, aki nálam befizet, annak joga van az élvezésre.
– Változtatott az életén az, hogy sztár lett?
– Szeretném hinni, hogy nem. Benne vagyok a telefonkönyvben, ha valaki el akar küldeni melegebb éghajlatra, vagy meg akar dicsérni, megteheti.
Fábry Sándor újságíró, érdemes művész 1953-ban született Budapesten. 1978-tól 1992-ig a Mafilm dramaturggyakornoka, majd dramaturgja, 1992-től szabadfoglalkozású. 1989-től tizenegy és fél évig írta a Hócipő Dizájn Center című rovatát. 1994-től 2000-ig a Kabarészeparé című havi rádióműsor vezetője, 1998-tól a szilveszteri rádiókabaré szóvivője. 1994 és 1998 között lép fel a Merlin Színházban A pincér, aki közbeszól című estjével. 2000-től havonta önálló estje van az Új Színházban. 1998-tól készíti az Esti showder című műsorsorozatot. Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, a Karinthy-gyűrűt, a Déri-díjat, valamint ötször a Bonbon-díjat.
Magyar Péter
Dömötör Csaba: Nyárközepi jótanácsok Magyar Péternek
