Elveszett kézirat

Illés Sándor hosszú évtizedek óta éppoly elszakíthatatlanul tartozik a Magyar Nemzet olvasóihoz, mint szülőfaluja, Temerin élő és égben lakó fiaihoz. Néhány hete a szabadkai Aracs folyóirat díjával tüntették ki. A délvidéki magyar közösségek olyan személyeket jelölhetnek a folyóirat díjára, akik a nemzet megmaradásának és önbecsülése visszaszerzésének szentelték az életüket.

Borzasztó messziről érkeztem, talán egy másik világból, amelyet még ősköd lep. Fák állnak dermedten az út mentén, a síkságon itt-ott kis tanyák… Egy Temerintől három kilométerre lévő tanyán, a Kertészlaposban töltöttem gyermekkoromat. Egyedül voltam gyerek az állatok között. Mellettem nőtt fel a baromfi, a kismalac, a kisborjú. Akkoriban szinte semmit sem tudtam a tanyán kívüli világról. Amikor hatéves lettem, a szüle – nagymama – fogta a kezemet, és hazavitt a faluba. Iskolába kerültem. Ekkor kezdődött el tudatos életem.
– Milyen emlékei vannak az iskoláról?
– Addigra az szerb iskola lett. Jártak ide persze magyarok is, de tanulni szerbül kellett. Emlékszem, amikor először hazamentem, mindenki körülállt: a nagyapa, a mama, a szüle. Elővettem palatáblámat, cirill betűk álltak rajta. Láttam a mama arcán a rémületet; akkor döbbentek rá, mit vesztettek Trianonnal, akkor értették meg, hogy elveszett az ország. Hirtelen világos lett előttük, hogy idegenek lettek.
– Láthatóan mégis pótolta a műveltséget, amelyet a magyar szellemű iskolában kellett volna megkapnia.
– Már gimnazista koromban próbálkoztam szépirodalommal. Egy Dusics nevű szerb író – aki kötelező tananyag volt az iskolában – kis írását fordítottam magyarra, és elküldtem az újvidéki Reggeli Újságnak, az ottani magyar napilapnak. Néhány nap múlva az iskola igazgatója megszólított: olvastam a lapban a fordításodat, mondta – úgy látszik, tudott magyarul, de nekem erről fogalmam sem volt addig. Feltett kérdéseket, amelyekre nem tudtam válaszolni.
– Miről kérdezte?
– Magyar írókról és költőkről. Mikor látta, hogy fogalmam sincs róluk, bevezetett egy használaton kívüli tanterembe. Amikor bejöttek a szerbek, a magyar könyveket beömlesztették ebbe a szobába, és ott elzárták, nehogy valaki kezébe magyar irodalom kerüljön. Azt mondta az igazgató, itt válogathatsz, olvashatsz, a pedellus mindig be fog engedni, haza is vihetsz könyveket. Így ismertem meg Arany Jánost, Petőfit, Móriczot és az összes többi nagy magyar költőt és írót. A teljes magyar klasszikus irodalmat elolvastam ott. Szombatonként összecsomagoltam öt-hat könyvet, vittem haza Temerinbe, szétosztottuk a szomszédok között.
– Otthon milyen könyveik voltak?
– Nagyapa mindenféle szakkönyvet olvasott permetezésről, méhészkedésről, gyümölcsökről, mindenről, amivel fejleszthette tudását, ezenkívül újságot járatott. Akkoriban három magyar napilap létezett a Délvidéken. Amikor az érettségi után lekerültem Belgrádba, ezeket a lapokat tudósítottam a parlamentből. Egy évvel később Magyarkanizsán rendeztek írótalálkozót – ezen a találkozón mutattak be a zombori újság tulajdonosának, Kerényi Imrének, aki felajánlotta, hazavisz Temerinbe. Milyen furcsa az élet: elfelejtett Szenttamásnál letérni az útról Temerin felé. Egyenesen Zomborba vitt. Én pedig ott ragadtam. Előbb mint az Új Hírek munkatársa, később szerkesztője. 1941-ben, amikor visszajöttek a magyarok, megszűnt a lap – új lapot szerkesztettem Délvidék címmel.
– A mai napig legendás személyként emlegetik a zomboriak. Sokra tartották elemzéseit.
– Mindig hitelességre törekedtem. A mai napig ars poeticám, hogy csak tiszta szóval lehet újságot írni. Aki nem tartja magát ehhez, rekedt hang lesz csak a kiáltása. Sorsom 1941 húsvétján dőlt el: vártuk a magyarokat. Csodálatos pillanat volt, amikor megkondultak a harangok, és az első magyar katonák megjelentek az Apatini úton. Azokban az órákban még bujdostam, mert féltem a kivonuló szerbek dühétől. Az Új Hírek ugyanis aznap reggel az én egész oldalas vezércikkemmel jelent meg, amelynek a címe Magyar feltámadás volt. Új élet kezdődött. Próbáltunk alkalmazkodni az új rendhez, az új keretekhez, az anyaországi szokásokhoz, mert mi már „elkanászodtunk” a szerbek alatt. 1944-ben bevonultam katonának, pontosabban haditudósítónak. A keleti fronton voltam a háború végéig. Azért nem estem fogságba, mert ha a visszafelé úton el-elment mellettem egy amerikai dzsip, és kérték az igazolványomat, réges-régi jugoszláv papíromat vettem elő. Amikor meglátták a cirill betűket, azt hitték, orosz vagyok, és békén hagytak. 1944 végén Szombathelyre szorultunk vissza, a fél ország ott kötött ki. Az utcák tömve voltak menekülőkkel, bőgő tehenek mentek kocsi után kötve, csikók, lovak, zörgés, kocsizaj, levegőbe lövöldöző német katonák… Kataklizma volt, bibliai rémálom. Az utolsó napok című regényemben ezt írtam meg.
– Végül csak hazajutott.
– Újvidéken csodálkoztak, hogy egyáltalán élek, a partizánok nem mészároltak le azért a zombori írásért. Ez csakis annak volt köszönhető, hogy nem voltam otthon Temerinben, különben én is egy tömegsírban nyugodnék. El kellett búcsúznom Bácskától, de előbb hazamentem. Beugrottam a kőkerítésen, de idegen kutyával találtam magam szemben. A nagy komondor rám sem mordult, úgy nézett, mintha érezte volna: én a házba való vagyok. Kopogtattam az ablakon. Mama kiszólt: ki az? Mondtam, én vagyok, hazajöttem. Sírt, hogy istenem, hova rejtselek, hova bújtassalak, mert keresnek.
– Elmesélték, mi történt Temerinben?
– El. Apámat elvitték, de hála istennek, ő életben maradt. Kidobolták ugyanis, hogy menjen mindenki a templomkertbe, akinek kocsija és lova van. Akinek aztán felolvasták a nevét, annak a templom fala mellé kellett állnia. Ezt a több száz embert, magyar versek szavalóit, vagy akik zászlókat lengettek a magyar időben – köztük kamaszokat is –, elvitték a temetőbe, és belelőtték a tömegsírba. A kisbíró, Horváth István kimenekült, pedig meztelenre vetkőztették a többivel együtt. A magyarok a Himnuszt énekelték, miközben partizánnők lőttek rájuk. A kisbírót valami csoda folytán nem találták el. Bedőlt ő is a sírba, de később kimászott. Tíz év múlva hazamehettem apám temetésére. Éjjel, mikor virrasztottunk a halott mellett, Horváth bezörgetett, és mindent elmesélt nekem: az öreg Vargát, aki csak énekelte a Himnuszt, míg ki nem lehelte a lelkét, aztán a Bujdosó Feri bácsit, szegényt, akinek kivágták a nyelvét és levágták az orrát, mert nem köpte le a magyar zászlót.
– Van ezeknek az embereknek emléktáblájuk? Tiszteli a nevüket bárki is? Jár nekik emléknap?
– Nem. Semmi. Végre annyit elértünk, hogy felállíthattunk a temetőben egy emlékkeresztet. Nekem kellett volna beszélnem a felszentelésen. Megírtam a beszédet, de utólag be merem vallani, hogy féltem elmenni. Ismerem őket… De Bácskával tartom a kapcsolatot, úgy is mondhatnám, Bácska fogja kezemet. Ezer és ezer szál köt oda. Ha a temeriniek jönnek, hoznak sonkát, pogácsát, pálinkát nekem.
– Magához térhet az a közösség, amelyiknek 1944-ben ilyen mélyen belevágtak a gyökereibe?
– Annyira magukhoz tértek, hogy a temeriniek a háború óta hatezer szerb menekültet fogadtak be és tartanak el, házakat építenek nekik. A magyar parasztok soha nem kaptak semmit. Mégis annyira törekvő ez a nép, hogy önerejéből új templomot épített. Most már nem csak Illés-napra felszentelt temploma van a falunak. Az Illés-nap nagy történet, egyszer szeretném megírni.
– Mi a történet?
– 1848 őszén a szerbek felgyújtották Temerint – a Habsburgok ugrasztották össze őket a magyarokkal. A falu porrá égett, mindenki elmenekült, Topolya, Kishegyes fogadta be őket. A világosi fegyverletétel után az emberek visszaköltöztek, és újra fölépítették Temerint. Az első év sikeresnek ígérkezett, kaptak segítséget az ország minden pontjáról. Illés napjára azonban hatalmas zivatar érkezett, az egész temerini határt elverte. Azt mondták, ez Isten keze. A következő esztendő erőfeszítéseit Illés napján megint csak elverte a jég. Akkor az egyik öreg paraszt elindult a régi vályogtemplom felé, ott levetett kalappal fogadalmat tett, hogy Illés napján a falu többé nem dolgozik. Istennek szentelik ezt a napot, csak tűnjön el a rontás felőlük. Temerinben azóta Illés napját misével, reggeli zenével, lovas bandériummal ünneplik meg. Mára ez a nap a délvidéki magyarok összefogásának jelképe, eljönnek ide mindenfelől. A pogácsa, amelyet az Aracs-díjhoz mellékeltek, mutatja, hogy ilyenkor rám is gondolnak. Aki onnan elindul, azt nem felejtik el. Apáról fiúra száll a faluban, hogy ha egyszer elmész Pestre, fiam, keresd fel a Sanyi bácsit! Beszélgetünk kicsit, megkérdezik: mit üzenek? Mert ők is üzennek. Így van ez jól. Bennem az utóbbi időben már a csend dominál. Ennek a csendnek nincs hangja, ezt csak érezni lehet. Azt a nagy, végtelen csendet, amely az emberre telepszik nyolcvan éven túl, mikor hazagondol. Visszamegy, gondolatban a régi utcákat járja, és olyan emberekkel beszélget, akik már nem léteznek. Ilyenkor látom az ősködöt, amelyben egy szeplős fiúcska eljön a tanyáról, és kockás kendőbe kötve egy kis csomagocskát visz a vállán. Elindul a világba. És csodálkozik. Írni kezd. Valamikor a háború alatt megírtam Bácska regényét, Fekete föld címmel. Elveszett a kézirat, de nem baj. Minden írásom belőle nőtt ki. Bácskának más a fénye… Ott a történetek is mások, az emberek is mások, a föld is más. Ezt a másságot nem tudom megfogalmazni. Talán erősebb magyarok, talán gerincük is egyenesebb, nyakuk is izmosabb az üldöztetéstől. Persze ott is vannak, akik átpártoltak a magyarellenesek közé. Hallottam, a zombori magyar iskolába az idén nem írattak be elsőst. Ez ellen kellene küzdeni! Ehhez én kevés vagyok, anyagi segítséggel kellene hóna alá nyúlni a bácskai népnek. De még a magyar iskola is kevés, ha abban nem magyar szellemű az oktatás. Ez az üzenete az Aracs-díjnak. Pontosan olyan ma a nemzet, mint Aracs: romos templom. De a temerinieket kellene utánozni: erős, új templomot építeni.