Félholdtölte

November 3-án Törökországban új országgyűlést választottak. Erre azért volt szükség, mert Bülent Ecevit kormánya elveszítette a többségét. Az előre hozott választásokon viszont pártja és az őt támogató koalíció be sem került a parlamentbe: az Egyesült Államok kulcsfontosságú szövetségesének számító Törökországban radikális irányváltással az iszlám gyökerű Igazság és Haladás Pártja (AKP) került hatalomra.
A török politika hagyományos kutyaszorítóját a minden kormányzati nyomás ellenére továbbra is iszlám érzelmű nép és az Atatürk-féle, világi hagyomány szerinti katonai hierarchia jelenti. Ez a feszültség végigkísérte a modern Törökország fejlődését, és mára olyan helyzetet idézett elő, amelyben rendkívül nehéz felmutatni a Nyugat számára is hitelesnek tűnő demokratizálódást.
Aki valamelyest ismeri Törökországot, tudja, hogy a lakosság nagyobbik része még mindig erősen kötődik az iszlámhoz. Ugyanakkor ez esetben óvakodni kell attól az előítélettől, amely minden vallásos törekvést azonnal szélsőségesnek tekint.
Mindig voltak olyan intézkedések, amelyek bár teret engedtek a demokráciának, ezzel egyidejűleg korlátokat is felállítottak, amelyek a szabad véleménynyilvánítás alkalmával azonnal érezhetővé váltak. Emlékezhetünk, hogy a mostaninál sokkal nyugodtabb időben is a hadsereg befolyása alatt álló igazságszolgáltatás részéről ismételten olyan ítéletek születtek, amelyek lehetetlenné tették a további politikai tevékenységet olyan politikai személyiségek számára, akik túlságosan népszerűvé váltak, sőt ezek a politikusok gyakran börtönbe is kerültek.
Ez történt Erbakan, a messzemenően mérsékelt, de vallásos politikus esetében is, akitől sokan remélték, hogy lehetővé teszi a nehézségek áthidalását. Sajnos nem ez történt. Erbakan pártját betiltották, őt pedig megfosztották minden további politikai tevékenység kilátásától. Ezzel kihasználatlanul maradt a törökök igazi megbékélésének nagy lehetősége.
Napjainkban ismételten történt egy különösen durva eset a választási bizottság azon döntésével, hogy nem engedélyezték Recep Tayyip Erdogan, az AKP elnökének jelölését. Bár ő hívő muzulmán, épp korábbi funkciójában, Isztambul polgármestereként megmutatta, hogy mennyire kiegyensúlyozott politikus. Választási beszédeiben rámutatott, hogy az országnak mennyire szüksége lenne a megbékélésre. Úgy tűnik azonban, már ez is elég volt ahhoz, hogy kikapcsolják a politikából. A november 3-i választások kiírása óta ugyanis minden közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy az ő pártja a legerősebb az országban. Ezek után meglepő módon ugyanaz a bizottság jelentette ki, hogy nem jelöltetheti magát, amelyik megengedte, hogy pártja őt jelölje miniszterelnöknek. Ez – az első határozathoz hasonlóan – szintén ellentétben áll az ország törvényeivel, mert csak országgyűlési képviselőből lehet miniszterelnök.
A kísérlet nyilvánvalóan arra irányult, hogy megakadályozzák Erdogan pártjának abszolút többségét, miután Bülent Ecevit miniszterelnök súlyos betegsége következtében gyakorlatilag kiesett a politikából, és ezzel sejthető volt, hogy pártja, a Demokratikus Baloldal nem éri el a parlamentbe jutás küszöbét. Még két másik párt maradt hátra, ám az Igaz Út Pártjának (DYP – kilenc százalékot kapott a vasárnapi választásokon) nem sikerült átlépnie a 10 százalékos parlamenti küszöböt a korábbi miniszterelnök aszszony, Tansu Ciller vezetésével, a Köztársasági Néppárt (CHP – 19 százalékot kapott vasárnap) pedig eredményével az egyetlen olyan párt, amely az AKP mellett bejutott a török parlamentbe.
Többnyire azt feltételezték, hogy ez utóbbi szerveződés kiesik a parlamentből. A pártnak azonban sikerült megnyernie Deniz Dervist, az egykori gazdasági minisztert, és mivel ő nagyon népszerű, elég szavazatot hozott ahhoz, hogy a Köztársasági Néppárt még egyszer átlépje a küszöböt.
Európa számára az eredmény rendkívül aggasztó. Az ideológiai megfontolásokon túl fel kellene ismerni, hogy egy egészséges Törökország létfontosságú földrészünk szempontjából. Ilyen viharos időben, amelynek valószínűleg a kezdetén állunk, az ország szerepe döntő lehet, nem utolsósorban azért, mert Törökország erős hadsereggel bír, illetve mert óriási presztízse van a környező országok többségében, elsősorban azokban, amelyek a szovjet elnyomás alól szabadultak fel, főképp a Mashrek, vagyis az arab kelet népei között. Ez lehetővé tenné Ankarának, hogy a döntő pillanatban tartós békét hozhasson létre.
Egy lényeges okot azonban sohasem említenek. A második világháború az egységes Duna menti térség tönkretételének következménye volt. Sokan megfeledkeznek arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiával egyidejűleg egy másik multinacionális nagyhatalmat is feldaraboltak, nevezetesen Törökországot, méghozzá elsődlegesen az angol kőolajérdekek miatt. A törököktől elvették a mashreki terület nagy részét. Ha ez nem történt volna meg, valószínűleg sok jelenlegi gond sem létezne. Irak például egy mesterséges állam történelmi alapok nélkül, ahol gyakorlatilag egyetlen brutális törzs, a tikrit uralkodik. Valószínűleg Palesztina problémája sem jutott volna oda, ahol ma tart. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az arabok és Izrael közötti háború során Törökország mindvégig fenntartotta a diplomáciai kapcsolatot a zsidó állammal. Továbbá nem szabad szem elől téveszteni, hogy Törökországban még mindig vannak olyan szefárd zsidók, akik egyenjogú és befolyásos polgárokként fontos szerepet játszanak az ország életében. Ha a Mashrek török terület maradt volna, akkor az érvényesülne, ami sajnos nem következett be: mivel a zsidók és az arabok egyként szemiták, nem feltétlenül váltak volna ellenséges népekké.
Izrael sokat tehetne gazdaságilag az arab térségért, és ez csak előnyökkel járna. A zsidó állam figyelemre méltó műszaki és intellektuális erőkkel bír, az arabok birtokában pedig ott a kőolaj. Tragédia, hogy a belőle befolyó összeget ma többnyire fegyverkezésre fordítják, ahelyett, hogy működőképes infrastruktúra kiépítését finanszíroznák belőle. Emlékeznünk kell arra, hogy Libanon, amikor függetlenebb volt, mint ma, sokat tett az arabokért, és teljesítménye épp a pénzügyi, valamint a technikai területen volt kiemelkedő. Izraelnek tehát, ha a törökökön keresztül megbékélne az arabokkal, fontos feladata lenne a jövőben.
Annak idején Franciaországot és Németországot mint született ellenségeket emlegették. Azonban olyan nagy személyiségek tettei révén, mint Adenauer és De Gaulle, létrejött a jelenlegi német–francia barátság. Ami Európában sikerült, az máshol is lehetséges. A közel-keleti megbékélés akkor válna lehetővé, ha egy olyan hatalom játszana szerepet benne, amely ténylegesen békét akar. Erről van szó Törökország esetében.
Ebből a szempontból a november 3-i választások nagy jelentőségűek Európa és a Közel-Kelet részére. Bár a választásokat az Igazság és Haladás Pártja nyerte, a nagy kérdés nem dőlt el: lehetséges-e haladás Törökországban a hadsereg és a lakosság még mindig kibékítetlen szembenállása dacára?
A lehetőség megvan rá.
Fordította: Lipthay Erzsébet