Kolumbusz Hágában

Pontosan tíz évvel ezelőtt kellett-illett volna ünnepelni Amerika felfedezésének 500. évfordulóját, és erre kontinensszerte készülődtek is. Kivéve azon csoportokat, amelyek tiltakoztak, mondván, hogy 1492. október 12. az emberiség egyik leggyászosabb dátuma, mivel a fehér ember diadalát és a színes ember rabszolgaságát jelzi. A nagy ünnepség elaprózódott, és a megemlékezésekben nem volt öröm, lelkesedés. Most, egy évtized után már nagyon kétséges, vajon nem mosódott-e el még inkább Kolumbusz Kristóf emléke és vele együtt más hasonló ünnepi alkalom is, például Vasco da Gama partra lépése a mai Angolában vagy a holland kereskedők letelepedése a Jóreménység fokán 1652-ben.
Emlékeim között van az a meghívás, amelyet hozzám intézett egy Fülöp-szigeteki diákcsoport 1969-ben, amikor is tanáraikkal egyetértésben magyarázták, hogy földjüket meggyalázta volt a portugál Magalhaes birtokba vétele. – Ki fedezett fel kit? – kérdezték: – A portugálok minket vagy mi őket? Ennek ellenére a többórás beszélgetés spanyolul folyt, amelyet azóta is mindjobban kiszorít az angol-amerikai a Fülöp-szigetekiek szótárából. Ki tudná kibogozni ezt a Bábel tornyát Manilában és máshol, ahol most induló századunkban a nemzeti nyelv a függetlenségi harc egyik eszközévé válik? Fukuyama a fehér ember gőgjével azt állítja, a történelem végéhez érkeztünk, hiszen az osztályharc megszűnt, nagyjából a liberálkapitalizmus győzelmével. Tipikus nyugati beszédforma, mondhatnánk, görög-római forma mentis. Nem veszi számításba, hogy más konfliktusok is léteznek, a faji, sőt a nyelvi is. Nagyon elképzelhető, hogy a fent említett tudós a múltról beszél, nem pedig a megnyugtató jövőről. A bestseller státus ma nem garancia.
Ugyanakkor, de talán a huszonnegyedik óra után öt perccel, a Nyugat kezd ráébredni arra, hogy a lejtőn áll, sőt megindult lefelé. Messziről érkezik, legalább fél évszázad van már mögötte: a gyarmatosítás iránya megfordult, de persze nem gyarmatosításnak hívják, hanem globalizmusnak, szivárványkoalíciónak, univerzális testvériségnek, a másság oltárra való emelésének. Ezt a monoton nótát fújják a médiumok, a politikusok, a Nobel-díjra vágyó írók. Mikor valaki ellentmond nekik, beidegződött gesztussal „szélsőségesnek” nyilvánítják, miközben a szavazók zöme elfordul a domináns ideológiától, nemzeti identitást követel, konkrétan a nyelv jogát, a nemzeti múlt ismeretét, és hogy emeljenek gátat a bevándorlók áradata elé.
Nem új probléma. Az erős népek mindig hódítottak, és felvetették hódításuk nyomán, az elárasztott területen az identitás kérdését. Hol lassan, hol gyorsabban. Róma várt Caracalla császárig (Kr. u. 186) míg megadta a birodalom összes népének a polgárjogot. Az európai országok gyarmatosítottak, majd megfordították az irányt, és 1945 óta befogadják az ázsiai és afrikai tömegeket. Az Egyesült Államok a „benső gyarmatosítást” választotta, színes kisebbségeiket otthon asszimilálták. Nem lehet tudni, melyik megoldás a helyes – erről szól majd a jövő század regénye. Mindenesetre úgy tűnik a szavazási urnákból, hogy a színes bőrűek nem az asszimilációt választják, hanem a lappangó inváziót: arab futballistát Párizsban, pakisztáni és hindu tömeget Anglia iparnegyedeiben, török és albán munkásokat Hollandiában és Németországban, a mexikói beáramlást az Egyesült Államokban stb.
A fehér lakosság válasza erre az, hogy „terrorizmusnak” nevezi a világ tömegeinek megmozdulását. Pedig egy történelmi tömeginvázióról van szó, arról, vajon Kolumbuszt rehabilitálják vagy sem. Caracalla császár ügyesen manőverezett, bár nemigen tehetett mást. Az angol és a francia gyarmatosító igyekezett lefölözni az ázsiai és az afrikai elitet, „teljesen” asszimilálva ezt a londoni és párizsi egyetemeken. Emlékezzünk Hophouet-Boignyra Elefántcsontparton és Leopold Senghorra Szenegálban, két vérbeli francia intellektuelre, a második az Académie Française tagja és elismert francia költő. Ezek az emberek azonban a kivétel kategóriájába tartoznak, a mögöttük álló és türelmetlen népek csak addig voksolnak a beolvadásra, míg lélekszámuk elég magas nem lesz. Akkor majd kezükbe veszik a történelmet, újraírják Fukuyama és Huntington könyveit.
Közben a két tűz közé fogott fehér ember nem mer Kolumbusz zászlaja alatt gyülekezni, pirul, ha a faji különbségekre hívják fel figyelmét. Gratulál önmagának, ha sportpályáin minden etnikum képviselteti magát, és serényen készíti az általános egybeolvadás törvényeit és törvényszékeit. Nincs arról szó, hogy a „nagy találkozásnak” nem lennének pozitív kisugárzásai, de nézzünk szembe a valósággal: a hódítás és a gyarmatosítás folytatódik, de szereplői és azok történelmi helyzete megváltozott. A végrehajtók és az áldozatok helyet cseréltek; a fehér ember illúziókat gyárt, a színes bőrű (és itt most nem feltétlenül a tényleges bőrszínekről van szó) fegyvereit élesíti. Különös globalizmus ez…
Szemben a Fukuyama-tézissel (aki egyébként már visszavonulót fújt), a szélsőségesnek titulált polgár lázadozni kezd. Reggeli újságja és a vacsora közben bámult televízió még mindig a tegnapi ideológiával ködösíti agyát, de nyugtalanító dolgok történnek, még ha ezeket a hivatalos cenzúra kárhozatra ítéli is. Jegyezzük azonban meg, hogy a médiaapparátus (és ide tartoznak az egyetemek is) az elavult liberális-szocialista tanokról értekezik még manapság is, de már képtelen a megújulásra. Minden sötétedő ortodoxia átka elérte ezt az eszmerendszert is: az elme meddősége, az új elutasítása. Hegel vonta le a tanulságot: az Úr és a Szolga küzdelmében az első ellustul, míg a másik esze élesedik, figyeli Urát, és új eszméket alkot. Itt tartunk; a liberális ma a konformista, a jobboldali realista, kész az újat befogadni, tovább gondolni.
Tudják-e ezt az ortodoxia felkent főpapjai? Nem, mert nincs okuk gondolkodni a világ folyásáról: úgy van jól, ahogy van. Mentalitásuk sztálinista: az 1934-es moszkvai kongresszuson nyilatkoztatta ki a főmágus, mindent megoldottunk, az apró ügyekkel majd a Politbüró foglalkozik. De mégis, kardoskodtak egyesek (akik Dosztojevszkijt olvasták, nem Lenint), előfordulhat, hogy egy ártatlan kisgyermeket elüt a villamos… Erre nem válasz az, hogy a kommunizmusban olcsó a villamosjegy.