Úristen, viszik a képeket!

Négy Munkácsy-képet már leakasztottak. Olyan fal lett üres a Magyar Nemzeti Galériában, amely előtt eddig gyönyörködve álltunk. A Vida-örökösök törvény előtt bizonyították: a négy Munkácsy az övék. Hasonlót akar igazolni ma a Herczog család leszármazottja a Legfelsőbb Bíróságon. És per tárgya további harminc kép, azokat a Dános család kéri. Elindulhat egy lavina, s megtörténhet, hogy akár száznál is több remekmű látványával lesznek szegényebbek a magyar múzeumlátogatók.

A laikus nem érti, mi történik. Hogyan is értené, mikor hiányzik a sokszor átírt magyar művészettörténetből egy teljes fejezet: a kriminológiai rész.
Kezdjük az elején.
A két háború közti Magyarországon iparmágnások és pénzemberek voltak a legismertebb gyűjtők. Nem csak kollekciójuk gyarapításával törődtek, értékes adományokkal támogatták a magyar képtárakat, és rendszeres vásárlói voltak néhány olyan művésznek, akik közül az egyikről azt tanították, hogy éhen halt.
Az adományok java a Szépművészeti Múzeumot gazdagította. Nem ok nélkül. Igazgatója, Petrovics Elek nagy álmot dédelgetett. Szerette volna, ha a Szépművészeti Európa legjobb képtárainak rangjára emelkedik. Hatalmas tudásával és vonzó egyéniségével megnyerte magának a legnagyobb gyűjtőket. Így adományozta Nemes Marcell a gyűjteménynek Greco Bűnbánó Magdolnáját és Mányoki híres Rákóczi-portréját, s így kapta meg Kohner Adolftól Szinyei Pacsirtáját, báró Hatvany Ferenctől Cézanne Asztali csendéletét és Courbet Birkózók-ját, Weiss Fülöp pedig egyenesen Amerikából hozatta haza, hogy a múzeumnak adományozhassa Szinyei Szerelmespárját.
Apró kitérőként hadd jegyezzem meg: se a Vida, se a Herczog, se a Dános család nem szerepelt az adományozók között.
Petrovicsot 1935-ben váratlanul leváltották. Utóda egy tehetségtelen lakáj, Csánki Dénes lett. Hóman Bálint nevezte ki, s aligha tévedett nagyobbat. De hát lekötelezettje volt a nagy földrajztudósnak, Csánki Dezsőnek, ő indította el a pályán. Mivel meghalt, úgy gondolta, fiának köszöni meg, amivel tartozik. A hála azzal végződött, hogy a háború után Hómant vallatták a Népbíróság előtt, miközben az igazi csirkefogó, Csánki Brazíliában süttette magát a nappal.
Hogy mi köze történetünkhöz Csánki Dénesnek? Sok.
Személye alapvetően befolyásolta a magyar műkincsek sorsát a világháború végén. Egyfelől, mert ő lett „a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételére és megőrzésére rendelt kormánybiztos”, másfelől ő vezette a Szépművészeti Múzeum kincseinek menekítését nyugatra. Ennek botrányos végrehajtásáról vastag könyvet lehetne írni, most legyen elég annyi, hogy a képek és a szobrok – köztük a lefoglalt Herczog-műtárgyak – amerikai kézbe kerültek, és Münchenből hozta haza őket 1946 decemberében Oroszlán Zoltán professzor, a kormány megbízottja.
Oroszlán jelentésében leírja, hogy az amerikaiak mindent átadtak, kivéve a koronázási jelvényeket és a Herczog-gyűjteményt. A jelentés nem volt nyilvános, a sajtó is inkább a koronával foglalkozott, Herzogék dolgaival a szakma sem törődött igazán.
Pedig az a gyűjtemény nem akármilyen műtárgyakból állt. És érdemes lett volna a figyelemre még valami miatt: a hivatalos jelentések egy gyűjteményről szólnak, holott három volt.
Különös módon lett az egyből három.
n
Amikor a családfő, Herczog Mór 1939-ben meghalt (ő még magyarosan, cz-vel írta a nevét, leszármazottai viszont tüntetően ragaszkodnak a németes formához), s egy év múlva eltemették a feleségét, Deutsch Jankát is, hatalmas vagyon várt felosztásra. A három örökös ingó- és ingatlanügyekben gyorsan megegyezett. Hogy a műkincsek elosztása nem lehetett sima ügy, jelzi a módszer: minden egyes festményre és műtárgyra sorsot húztak.
Ezen kicsit eltűnődik az ember. Nem volt olyan kép, amelyikbe egyikük lelke beleszeretett? Amin a szeme örömmel kószált? Csak az számított, hogy mennyit ér? Darab: darab? Igen, ez a legvalószínűbb, darab: darab.
Ennek a mentalitásnak majd később lesz jelentősége, meghatározza ugyanis a Herczog-örökösök minden lépését – máig: a Legfelsőbb Bíróságig. Nemigen érdekli őket a képek festője, a képek szépsége, a képek múltja, csak egy: a képek értéke dollárban.
*
Ha erről van szó, a törvényekre is fütyülnek. Ékesen példázza ezt, ami a háború után történt.
A Herczog-műtárgyak egy része visszakerült Magyarországra, amit a család nem fogadott kitörő örömmel. Életbe lépett ugyanis egy törvény, az „ingó műemlékek” és a nemzeti szempontból különösen jelentős „múzeumi becsű ingóságok” kivitelének tilalmáról. Erre azért volt szükség – hangzik az indoklásban –, mert a háború e téren iszonyú veszteségeket okozott, meg aztán ilyen törvényt a gazdag országok már régóta alkalmaztak: az olaszok 1909, az osztrákok 1923 óta.
Herzogék bajban voltak.
Legtöbbjük már külföldön élt, és Amerikába tartott; mi legyen a képekkel? Úgy döntöttek, kicsempészik őket az országból. Az akció lebonyolítója Herzog Istvánné Kiss Ilona lett volna, ám a rendőrség szagot kapott, és lefoglalta a húsz képet. (Az ügy pikantériája, hogy abban Herzogné személyesen egy pillanatig nem vett részt. A képek lefoglalása idején már rég nem tartózkodott az országban. Könnyen járt-kelt, 1946-tól állandó útlevele volt…)
A Belügyminisztérium Bűnügyi Rendőrségének alosztálya 277.112/1949. BM IV/1-es szám alatt vizsgálta az ügyet, és ennek során kiderült, hogy a lefoglalás félsiker volt. Herzogné néhány héttel korábban már kijuttatta az országból Greco Angyali üdvözletét, Goya Ivókját és egy Konich-tájképet. A jegyzőkönyv szerint a három kép akkori értéke 250 ezer dollár volt.
És ez még nem minden.
Pallavicini Mária, Herzog András elvált felesége is színre lépett, hogy kisíboljon az országból néhány képet. Köztük volt Gauguin Csendélete, Sisley egyik tájképe, Tiepolo Pasája, Jan de Vries Erdős tája, Cuyp Tájkép pihenő tehenekkel című munkája. Mindegyik képet a magyar állam hozta haza s adta át Herzogéknak. Neki sikerült.
Persze nem hazavitte, hogy a falra akaszsza, hanem Donáthhoz, a Svájcba áttelepült műkereskedőhöz, aki Gauguin Csendéletét 1949-ben Zürichben hatalmas árért dobta piacra. És szerepel az ügyletekben egy másik műkereskedő is, aki Herzogékból élt: Porkai Márton, szintén pesti származék, ő elsőként Cuyp tájképét értékesítette.
Csendben megjegyezzük, hogy a Gauguin-kép szabályos, aláírt és lepecsételt engedéllyel került ki az országból. A papírost a Szépművészeti Múzeum derék pártembere adta ki ezzel a címmegjelöléssel: „Ismeretlen festő munkája a XIX. századból”.
S itt találkozik a múlt a jelennel: a Herczog-örökös Martha Nierenberg Magyar Bálinttal. A hölgy ugyanis két éven át egyezkedett a miniszterrel, s perbe csak akkor fogta a magyar államot, mikor a Horn-kormány megbukott, és az általa „kevésbé nemzetközinek” mondott Orbán-kormány került hatalomra.
Hogy helyrezökkenjen a sérült nemzetköziség, a múlt héten jelenlétével erősítette meg a Vida-képek visszaadását Görgey Gábor miniszter. Hajolt, emelgetett, csomagolt, úgy mozgott a fotósok előtt, mint egy férfi manöken.
*
A végszó legyen a törvényé, az a tiszta beszéd. 1973-ban magyar–amerikai vagyonjogi megállapodást írt alá a két kormány. Ennek értelmében Martha Nierenberg édesanyját, Herzog Erzsébetet a magyar állam kártalanította: 210 ezer dollárt kapott. És most a képeket is akarja.
Pénzt is, posztót is?
Nagy mérkőzés lesz ma a Legfelsőbb Bíróság tárgyalótermében.