Talán nem helyénvaló egy közéleti publicisztikában hosszan idézni, de néha mégis indokolt, mert a fenti két szövegrészletből is látszik, hogy míg a forrófejű olajat akar önteni a tűzre, a higgadt a józan körültekintés, az alapos megfontolás, az egyeztetett cselekvés erejével a baj felszámolására, a károk mérséklésére törekszik. Mert ha baj van, higgadtságra és megfontoltságra van szükség.
És mindig baj van, vagy mindig van valamilyen baj, ami csak józansággal, fegyelmezettséggel, önkorlátozással, mértékletességgel, ugyanakkor határozottsággal, hidegvérrel, a rá nehezedő nyomás tűrésével, a felhalmozott tapasztalatok mozgósításával orvosolható, nem pedig gúnnyal, semmibevevéssel, agresszióval.
Mi egyszerű állampolgárok azt gondoljuk, hogy a politikában erre a fajta magabiztosságra, nyugodt erőre, higgadtságra van szükség, mert ezt várjuk azoktól, akik vezetnek minket, akiket megbíztunk a kormányzással, akiknek az a dolguk, hogy védjék és fenntartsák a hétköznapok biztonságát. Hiába öntenek a forrófejűek olajat a tűzre, a higgadtság, a józan megfontolás, a nyugodt és határozott cselekvés képessége nem ég el.
Érdekes, hogy még a forrófejű is tudja ezt, tudja, hogy a higgadtság erény és érték, ezért esetről esetre maga is higgadtnak akar tűnni. De higgadtnak látszani nem ugyanaz, mint higgadtnak lenni. Az utóbbi egy karakter, egy lelki alkat, az előbbi pedig egy maszk, a megtévesztés és hazugság egy formája.
Ám a politikában hosszú ideig nem lehet hazudni a karaktert, mert az igazi természet előbb-utóbb úgyis megmutatja magát és akkor ott áll majd pőrén a hazugság. Így is látni, hogy ki az, aki higgadt, és ki az, aki csak annak mutatja magát, de valójában nem más, mint merő elfojtott agresszivitás.
A politika vastörvénye, hogy a maszkok lehullanak, a karakter marad, a nép ítél.
Ha már maszkok, talán a korszellem félreértéséből következik, hogy az újfajta politikusnak hazudni kell a karaktert, mert azt gondolja, hogy a látszat elnyomja, letakarja, jótékony homályban hagyja a lényeget. Mintha a lényeg lényegtelen lenne. Ezt üzeni neki a korszellem.
És valóban, van valami furcsaság a korszellemmel. El akar égetni mindent, ami a mélyben van. A megfontoltságot, a körültekintést, a végiggondolást, az önmérsékletet, az önuralmat, a tiszteletet, a nemsietést és nemrohanást. Azzal az ígérettel kecsegtet, hogy elhozza a mást, a jobbat, a gyorsabbat, a rohanást, a nagy érzelmeket, a nagy szavakat, a nagy képmutatást.
De amikor felcsapnak a lángok, a felszín ég el, a mély kitart.
Talán ezért is vonzó még mindig minden korszellemszerűtlensége ellenére is a magabiztosság, a nyugodt erő.
Mint ahogy a politikában is vonzó.
Mert amikor nincsen tét, akkor ugyan sikere lehet a ripacskodásnak, a nagyotmondásnak, a kivagyiságnak, de amikor komolyra fordulnak a dolgok, a higgadtság, a stratégiai nyugalom, a végiggondolás képessége, a józan határozottság mindig győz. Vonz minket, mint a mágnes, különösen ha felüti a fejét a pánik, ha erőt vesz rajtunk a kétségbeesés, ha tehetetlennek érezzük magunkat, és éppen ezért azoktól várjuk a megoldást, akiket megbíztunk, hogy vezessék az országot és kormányozzanak minket. Ez is egy mágneses erő. A fizikából tudjuk, hogy a mágneses pólusok törvénye kimondja, az ellentétes mágneses pólusok vonzzák, az azonos pólusúak pedig taszítják egymást. Márpedig ez a politikában is törvény. A biztonságos életet mindig fenyegeti a bizonytalanság, mutatkozzon az meg egy háború, egy vírus, egy gazdasági válság, egy természeti katasztrófa, vagy akár a belső békét és rendet fenyegető, a társadalmi katasztrófa veszélyét elővetítő felforgatás képében is. Ekkor kell a higgadtság, a nyugodt erőből fakadó magabiztosság, és ekkor mi erre szavazunk és nem a forrófejűségre. A felnőttségre és nem a gyerekesre.
Mert a választópolgár mindig bölcs.
Erről szól az elmúlt tizenöt évünk is. A választópolgárok bölcsességéről és a kormányzók higgadtságáról. Nemcsak a gazdasági válság és annak kezelése, az IMF hazaküldése, a multik közteherviselésbe való bevonása, az árvizekkel szembeni sikeres védekezés, a bevándorlás megállítása, a vírus legyőzése, a háborúból való kimaradás üzeni azt, hogy nem forrófejűek kaptak megbízást a kormányzásra, hanem az egész tizenöt évünk szól arról, hogy itt a higgadtság kormányoz.
Most lett persze egy kihívó.
Én azt gondolom, hogy ez egy szerencsés helyzet. A kihívó ugyanis a higgadtság antitézise. Túl azon, hogy amit művel, az pojácaság, mindenben ellene tart annak, amit nyugodt erőnek ismerünk – mégis majd megfeszül, hogy higgadtnak, nyugodtnak, határozottnak maszkírozza magát.
De mint mondtam, a politika vastörvénye, hogy a maszkok lehullanak és majd a nép ítél. Szerencsések pedig azért vagyunk, mert a kihívó a korszellem csele: a korszellemmel szemben fog minket emlékeztetni minket arra, hogy milyen nagyszerű erény is a higgadtság.