A nép választ: nem mindegy, hogyan! 
„Azért a víz az úr!”
Petőfi Sándor
Nemrég itt, a G. Fodor Gáborral közös, szombati rovatban arról írtam, hogy a demokratikus választások egyre kevésbé kiszámítható eredményei világszerte annyira megzavarták a főáramú rendszereiket és hatalmi pozícióikat mindenáron fenntartani akaró liberális politikai és médiaeliteket, hogy totális háborúba kezdtek a nép ellen. Megígértem, hogy a hőség napjaiban, amikor erre több időt lehet szánni, számba veszem a harcban alkalmazott eszköztárat. No, nem a teljeset, a naponta bevetett újabb és újabb, rafináltabbnál rafináltabb, időnként már leplezni is alig leplezett manipulációk olyan gyors tempóban sorolnak, hogy az már követhetetlen.
Ma egy magát kiválóan álcázó technika bemutatása jön, tanújául annak, hogy a külső és belső akarateltérítésnek, befolyásolásnak, a népakarat szándékos kisiklatásának, a néptől való félelemből fakadó hiperaktivitásnak nemcsak új, hanem bevált, teljesen természetesnek látszó, régóta kiválóan és gyanú fölött állóan működő, rendszerszerű megnyilvánulásai is léteznek.
Továbbá, hogy a régi eszközöket milyen jól lehet az új feladatokra alkalmazni.
A rendszer eleve úgy van kialakítva, hogy a pálya feléjük lejtsen! Ki gondolná elsőre, hogy az egyéni kerületi, többségi, angolszász parlamenti választási szisztéma és a listás-arányos választási rendszer közti különbség is mennyit számít? Hogy az utóbbiak egykori külső destabilizációt célzó hatásai jól átalakíthatók és bevethetők ma a patrióták ellen?
Pedig az alapos megfigyelőnek régen feltűnhetett, hogy előrelátó amerikai alkotmányjogi tanácsadók már a második világháború után a befolyásolásra alkalmasabb, arányosnak címkézett, listás sokpártrendszert ajánlgatták Európa fiatal demokráciáinak, nem pedig a náluk, az angolszász világban elterjedt, a váltógazdálkodást, politikai versenyt, stabilitást hatékonyabban garantáló egyéni kerületi kétpárti szisztémát.
Bennem akkor támadt föl a gyanú, amikor évtizedekkel később, a mi rendszerváltoztatásunk idején a divatos, magát minden komoly alap nélkül tudománynak nevező, úgynevezett
tranzitológiai irodalom is ragaszkodott, hogy a demokráciák körébe visszatérő, a kommunista jármot magukról ledobó országok – akár sutba dobva saját korábbi demokratikus hagyományaikat is – inkább az arányos, listás választási rendszereket részesítsék előnyben. Hát persze, ez volt az érdekük! Az apró töredékpártokat könnyebb kívülről „megnyerni”, mint a nagyokat és erőseket!
Hüledezve nézem mindig ezeket a régi és új mesterkedéseket, hiszen nekünk a szabad választás szent dolog, a magyarok közül a szabadságért és a mindenkit megillető választójogért 1956-ban sokan életüket áldozták; azt végül a rendszerváltoztatás békés folyamata hozta meg. A szabad magyar parlament megválasztásának szabályait egyik oldalról az állampárt, a másikról a rendszerváltoztatás motorját adó új szervezetek: MDF, SZDSZ, Fidesz, valamint több évtizedes tetszhalálukból feléledő, eredetüket a kommunista rendszer uralomra jutása előtti időre datáló pártok 1989-es megegyezése hozta létre, és a valódi parlamentnek hitelesen még a nevében sem titulálható pártállami alakulat cikkelyezte be.
