„Azért a víz az úr!”
Petőfi Sándor
Nemrég itt, a G. Fodor Gáborral közös, szombati rovatban arról írtam, hogy a demokratikus választások egyre kevésbé kiszámítható eredményei világszerte annyira megzavarták a főáramú rendszereiket és hatalmi pozícióikat mindenáron fenntartani akaró liberális politikai és médiaeliteket, hogy totális háborúba kezdtek a nép ellen. Megígértem, hogy a hőség napjaiban, amikor erre több időt lehet szánni, számba veszem a harcban alkalmazott eszköztárat. No, nem a teljeset, a naponta bevetett újabb és újabb, rafináltabbnál rafináltabb, időnként már leplezni is alig leplezett manipulációk olyan gyors tempóban sorolnak, hogy az már követhetetlen.
Ma egy magát kiválóan álcázó technika bemutatása jön, tanújául annak, hogy a külső és belső akarateltérítésnek, befolyásolásnak, a népakarat szándékos kisiklatásának, a néptől való félelemből fakadó hiperaktivitásnak nemcsak új, hanem bevált, teljesen természetesnek látszó, régóta kiválóan és gyanú fölött állóan működő, rendszerszerű megnyilvánulásai is léteznek.
Továbbá, hogy a régi eszközöket milyen jól lehet az új feladatokra alkalmazni.
A rendszer eleve úgy van kialakítva, hogy a pálya feléjük lejtsen! Ki gondolná elsőre, hogy az egyéni kerületi, többségi, angolszász parlamenti választási szisztéma és a listás-arányos választási rendszer közti különbség is mennyit számít? Hogy az utóbbiak egykori külső destabilizációt célzó hatásai jól átalakíthatók és bevethetők ma a patrióták ellen?
Pedig az alapos megfigyelőnek régen feltűnhetett, hogy előrelátó amerikai alkotmányjogi tanácsadók már a második világháború után a befolyásolásra alkalmasabb, arányosnak címkézett, listás sokpártrendszert ajánlgatták Európa fiatal demokráciáinak, nem pedig a náluk, az angolszász világban elterjedt, a váltógazdálkodást, politikai versenyt, stabilitást hatékonyabban garantáló egyéni kerületi kétpárti szisztémát.
Bennem akkor támadt föl a gyanú, amikor évtizedekkel később, a mi rendszerváltoztatásunk idején a divatos, magát minden komoly alap nélkül tudománynak nevező, úgynevezett
tranzitológiai irodalom is ragaszkodott, hogy a demokráciák körébe visszatérő, a kommunista jármot magukról ledobó országok – akár sutba dobva saját korábbi demokratikus hagyományaikat is – inkább az arányos, listás választási rendszereket részesítsék előnyben. Hát persze, ez volt az érdekük! Az apró töredékpártokat könnyebb kívülről „megnyerni”, mint a nagyokat és erőseket!
Hüledezve nézem mindig ezeket a régi és új mesterkedéseket, hiszen nekünk a szabad választás szent dolog, a magyarok közül a szabadságért és a mindenkit megillető választójogért 1956-ban sokan életüket áldozták; azt végül a rendszerváltoztatás békés folyamata hozta meg. A szabad magyar parlament megválasztásának szabályait egyik oldalról az állampárt, a másikról a rendszerváltoztatás motorját adó új szervezetek: MDF, SZDSZ, Fidesz, valamint több évtizedes tetszhalálukból feléledő, eredetüket a kommunista rendszer uralomra jutása előtti időre datáló pártok 1989-es megegyezése hozta létre, és a valódi parlamentnek hitelesen még a nevében sem titulálható pártállami alakulat cikkelyezte be.
Eltökélten úgy gondoltuk, hogy olyan rendszert alkotunk, amelyben a kormányozhatóság szempontjai érvényesülnek, ahol a többség képes a neki nem tetsző kormányzatokat parlamenti úton leváltani, ahol a kisebbségben maradó választó is el tudja juttatni a szavát, képviselőjét az Országgyűlésbe. Az ország ügyeinek hatékony, gyors döntésekkel való kormányzása, a nemzeti túlélés – jobb esetben – a siker, az előrejutás alapfeltétele.
A nagyok megengedhetik a halogatás, a cselekvőképtelenség luxusát, mi nem! A világ, a közeli és távoli szomszédok mindig befolyásolni szeretnék azt, hogy mi mit teszünk. Tudni kell ellenállni. Ehhez gyors állami akaratképzés, kormányzati erő és a népakaratra épülő demokrácia kell.
Ha rossz a rendszer, akkor a kormány mögötti pártok, partikuláris érdekek, ideológiai mániák vagy éppen a mérleg nyelveként zsaroló koalíciós pozícióba kerülő, valóságos erejüknél nagyobb befolyást gyakorolni képes csoportok szétzilálják az államot.
Nyugat-Európában ma túlnyomó részben olyan, úgynevezett arányos választási rendszerek a jellemzőek, amelyekben a sok kis párt koalíciója, a sok megalkuvó döntés, a legkisebb közös többszörös kényszere a nemzeti és demokratikus célokat egyaránt lehetetlenné teszi, megerősíti a hivatásos politikai elitet a néppel szemben, instabillá, kívülről kényelmesen befolyásolhatóvá lesznek az állam döntései és tovább mélyül az árok az emberek, a többség és a politikai döntéshozók között.
Egykor példaként néztünk rájuk, ma széthullás és kormányozhatatlanság és kormányozatlanság, felelősséghárítás jár a nyomukban. Ma Európa-szerte látjuk a kívülről, leginkább nagyhatalmi okokból erőltetett rendszer összes hátrányát. Tisztelem mások nemzeti hagyományait – minden ország döntse el maga a saját útját, alkotmányos rendjét. Nem állítom azt sem, hogy az arányos rendszereknek nincsenek előnyei. De ahhoz sem kell akadémikusnak lenni, hogy belássuk:
a mai európai, kontinentális rendszerekben általánosnak mondható politikai instabilitás, cselekvőképtelenség, állami bénultság és a bukdácsoló kormányok nagy száma visszavezethető a rosszul megválasztott kormányzati és választási rendszerre.
A Békés Márton által a XXI. Század Intézet keretében rendszeresen kiadott Trend sorozat nemrég a honlapjukon is publikált 2025-ös része alapos látleletet, teljes aktuális térképet ad az európai országok mai kormányzási képtelenségéről.
Egyesek még büszkélkednek vele, pozitív példaként hozzák föl, de valami még sincs rendben azzal, hogy pár éve egy választás utáni, pártok közti megegyezési képtelenség miatt Belgium egy évnél is tovább vegetált valódi kormány nélkül.
Joggal tehető föl a kérdés, hogy valójában hol a demokrácia, hol a választói akarat, hol a népfelség, ha kifutott testületek hosszú hónapokig választási felhatalmazás nélkül dönthetnek az ország legfontosabb dolgairól. Hát nem ez az emlegetett demofób politikai elitek legszebb álma: papíron demokrácia, a valóságban technokrácia?!
Aki valaha betéved a hírhedt brüsszeli Molenbeek negyedbe, rögtön megérti, hogy az ottani tarthatatlan állapotok milyen „döntések elmulasztása” miatt jöttek létre!
Magyarország 1990-ben más úton indult el. Mi a demokráciát és az állam hatékonyságát párosítani tudtuk. A rendszerváltoztatás utáni első húsz év politikai széthúzása így is hatalmas politikai energiát pazarolt el, sok erőt szétforgácsolt, amit a hatékony kormányzás szolgálatába lehetett volna állítani, de
végső soron az 1990-es bölcs közjogi előrelátás időtálló választási rendszert hozott létre. Nem kopíroztunk, saját, hibrid rendszert hoztunk létre, amelyben a többségi elv egyértelműen dominált.
A választópolgárnak két szavazata van: az egyiket egyéni körzetben adja le konkrét jelöltre, a másikat pártlistára. Ez hasonlít ugyan a német modellre, de annál szándékoltan jóval kevésbé arányos. A magyarországi rendszer fő jellemvonásaiban máig ez.
Az alkalmi törvénymódosítások idején mindig tapasztalható zajjal és a hamis, politikai vádakkal szemben a választások érdemére és eredményére kiható komoly változtatás itthon az elmúlt 35 évben nem történt. Mindössze két lényegesnek mondható módosítás kivétel: (majdnem) felére csökkentettük az országgyűlés és az önkormányzatok tagjainak számát, valamint a kezdetben kétfordulós rendszert 2014-től egyfordulósra cseréltük.
Sem a 386 tagú Országgyűlésért, sem a második fordulóért nem ejtett egyetlen könnycseppet sem a magyar választópolgár. Ezek a politikusokat érintették, akik a világban példát ritkító módon Magyarországon magukon kezdték az önkorlátozást! Ezt egészíti ki a hungarikumnak mondható, innovatív demokráciamodell, a nemzeti konzultáció, amely két választás között is bevonja az embereket a közös döntésekbe.
A Nyugat alkotmányos rendszerei egyre kevésbé szolgálják a demokráciát és a hatékony állami működést. Hiába győznek a választásokon új politikát, változást képviselő erők, a régiek szivárványkoalícióba szövetkeznek ellenük: az a régi politika marad, amely rendre kitér a lényeges kérdések elől, sokadszorra is ugyanazokat a kudarcot hozó válaszokat erőlteti, beteges ideológiai merevségben szenved. Megszűnt a lényeges és a lényegtelen társadalmi kérdések közti megkülönböztetés képessége, a sok egy-ügyű párt szétfeszíti vagy éppen lebénítja a kormányzást. Sok lúd disznót győz!
A régi, egykor külső befolyást, függést garantáló mesterkedéseket ma a hatalmi elit az új, a patrióta pártok – a nép – ellen belül veti be, hogy megakadályozza, hogy azok a hatalom közelébe jussanak. A nép hangját megjelenítő, patrióta pártoknak ennyi ellenük használt választási mesterkedés ellenében így ma az a feladatuk, hogy egyedül is szerezzenek annyi szavazatot (plusz egyet), amennyi az ellenfeleiknek együtt van.
Amerikában megcsinálta Donald Trump. Magyarországon megcsinálta Orbán Viktor.
Ezt kell megvédeni. Jövőre ez lesz itt a feladat! Megcsináljuk!