Mi az unió baja az alaptörvénnyel?

„Az igazság erő nélkül keveset ér.”
Orbán Viktor

Magyarország alaptörvénye jövőre lesz 15 éves. A 2011-ben megszületett új alkotmány nemcsak kitüntetett jogi szövege a közelmúlt magyar történetének, hanem politikai rendszere legfontosabb fundamentuma és kiindulópontja is. Az definiálja a mai politikai rendszert.

Mikor megalkottuk, tisztában voltunk azzal, hogy túllép a szokásos kodifikált hazai jogszabályok mértékrendjén, hiszen először rögzítette a demokratikus magyar állam legfontosabb elvi és működési szabályait egységes dokumentumban. Szigorúan technikai értelemben az 1949-ben a kommunista hatalom által elfogadott „jogi” szöveget is egységesnek vagy kartálisnak, vagyis „írott alkotmánynak” nevezték, de demokrata meggyőződésem szerint az alkotmány modern fogalmának elengedhetetlen összetevője annak legitim és teljes társadalmi felhatalmazással történő megalkotása, márpedig a kommunista diktatúrát Magyarországon szentesítő 1949. évi XX. törvényre – amely jogfolytonosságának hiányát 2011-ben egyébként az alaptörvény is expressis verbis kimondta – sokféle jelzőt lehet aggatni, de vele sem a „legitim”, sem a „demokratikus” szavak nem párosíthatók anélkül, hogy pofont ne adnánk alkotmányos hitvallásunknak.

Alaptörvényünk a német náci és a szovjet kommunista katonai megszállás korszakát eleve kizárja a magyar nemzeti önrendelkezés köréből, ezáltal is joggal tarthatjuk azt Magyarország első egységes, írott alkotmányának.

Ez nem jelenti azt, hogy Magyarországnak 1944-ig ne lett volna alkotmánya! Épp ellenkezőleg: ezeréves történeti alkotmányunk Európa talán leggazdagabb jogi hagyománya – egyszerre hungarikum és a szellemi jogi világörökség része. Olyan innovációkat, vívmányokat hozott, mint az Aranybulla, a vallási toleranciát először megfogalmazó tordai deklaráció vagy a Szent Korona-tant, a hatalmi ágak elválasztását megerősítő, a királyt és az önálló magyar államot megkülönböztető, később a kiegyezés deáki doktrínájának alapját is adó Pragmatica Sanctio, és akkor csak a legfontosabb úttörő dokumentumokat említettem. Az alaptörvény szövege a történelmünk viharai által durván megszakított folytonosságot is igyekszik újraszőni a történeti alkotmányhoz. Az R cikk kimondja:

„Az alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” A szöveg megalkotásakor arra is ügyelt az alkotmányozó, hogy az – a maga nemzeti fontosságához híven – minden magyar ember értelméhez és szívéhez elérjen, hozzáférjen, és hogy ne jogi bikkfanyelven íródjon.

Az alaptörvény is számos alkotmányos újítást hoz, és azokat a magyar és a más népekkel közös európai hagyomány biztos alapjára építi rá. Ilyen innováció – sok mellett – az egyén és a közösség viszonyának átsúlyozása, amely a nemzetet és a szabadságot állítja középpontba a lassan már minden értelmes korlátját elvesztő liberális doktrína túlkapásaival szemben. De újdonság a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeinek, a közös építészeti és természeti örökség védelmének kimondása is. Arról nem is beszélve, hogy a miénk a tartalmában ma a világ „legzöldebb” alkotmánya. Vagyis 2011-ben mind Magyarországhoz, mind Európához méltó, azóta az idő, a középtáv próbáját is kiálló alkotmány született – persze húsz évet késve, utolsóként a térség országai között. A hosszú késlekedés hátrányát a tartalmi jobbítás újabb lehetőségeinek előnyeivel ellensúlyoztuk.

Mindez nem akadályozta meg az ország ellendrukkereit, Orbán Viktor kormányának ádáz ellenségeit, hogy a nemzet legfontosabb jogi szimbólumát is nyakló nélkül támadják – kívül és belül egyaránt. Érdemi érveik nincsenek, csak annyit tesznek, hogy ráhúzzák a korábban már bejáratott gyalázkodásaikat erre a nemzeti szimbólumunkra is.

Volt olyan külföldi politikus, nevezetesen a szélsőséges Daniel Cohn-Bendit európai parlamenti képviselő, aki a magyar himnusz szövegét akarta kiszerkesztetni belőle, mert szerepel benne Isten, de olyan is akadt, mint a volt belga miniszterelnök, a radikális hungarofób Guy Verhofstadt, aki ahhoz is vette a bátorságot, hogy helyettünk megmondja, mi legyen a neve a mi országunknak – ugyanis nem tetszett neki a Magyarország elnevezés. Pedig minket így hív az egész világ, több mint ezeregyszáz éve!

A nyíltan alkotmánysértő, fenyegető megnyilvánulások egyes baloldali magyar jogászok részéről a hazai vitákban is folyamatosan jelen vannak. „Érvelésük” a priméren politikai, ideologikus, hangulatkeltő jellegűektől a tudományosnak álcázott eszmefuttatásokig terjednek. Előbbire volt példa egy volt szocialista igazságügyi miniszter nyilatkozata, aki az általa vallott, az alkotmányt lerombolni szándékozó „tervét” azzal „indokolta”, hogy az alaptörvény bűnben fogant – ezért ki kell azt dobni. A vállaltan alkotmányellenes, felforgatási céllal megfogalmazott, ideológiai természetű gondolatokat „tudományosan” próbálja legitimálni egy másik neves baloldali jogtudós, aki a „militáns jogállamiság” fogalmát alkotta meg azért, hogy az alaptörvényt jogellenesen eltakaríthassák az útból.

Mindennek a tudományhoz semmi köze nincs, a propagandista-politikai aktivista körbe tartozik. Ideológiai konstrukcióikkal az alaptörvényt el kívánják törölni, és eközben nem tagadják saját forradalmi és felforgató céljaikat.

A támadások az elmúlt másfél évtizedben divatossá vált, a jogállamiság fogalmát kiforgató, elfogult, pártos doktrínákra építenek. Az Európai Unió föderális intézményei, baloldali akadémiai körök és a liberális, főáramú sajtó a jogállamiságot mára már teljesen megfosztotta tartalmától, azt ideológiai fegyverré alakította – ennek jegyében támadták, támadják Lengyelország, Magyarország patrióta kormányait.

Az elmúlt másfél évtized uniós intézményekkel folytatott honvédő küzdelmeiből egyre világosabb mindenki számára, az alaptörvény ellen indított attak legfontosabb oka az, hogy

ez a dokumentum alapozza meg Magyarország szuverenitását, ez adja kezébe hosszú ideje példátlan nemzeti önvédelmének alkotmányos és nemzetközi jogi eszközeit.

Nem véletlen, hogy a hatalmi szférában nemrég felbukkanó trónkövetelők, kívülről vezérelt erők is a szuverenitás feladása terepén jeleskednek. Most még arról beszélnek, hogy egy „kevéske” nemzeti szuverenitásról – jó brüsszeli pénz fejében – érdemes lemondani, de valójában azt gondolják, hogy megfelelően magas zsoldért szívesen átadnák az ország fölötti irányítást másoknak, persze akkor, ha annak megszerzésében előbb amazok segítik őket, mert tudják, hogy magukban ehhez ők kevesek.

Mi mást jelent a migrációs paktum támogatása, a hazai energiabiztonságról való lemondás vagy a családtámogatások szűkítése? Azt is tárt karokkal üdvözölnék, hogy a magyar joghatóság helyett más országok vagy az unió hivatalnokai döntsenek magyar emberek jogi ügyeiben. Az európai ügyészséghez való csatlakozás ugyanis azt jelenti, hogy külföldi szervek, személyek indítanak magyar földön magyar emberek ellen eljárásokat, feladva a jogszolgáltatás szuverén nemzeti alapelvét.

Megfogalmazták azt az abszurd vádat is, hogy a magyar kormány adta föl a csatlakozáskor a nemzeti önrendelkezést. Pedig ez az a pont, ahol az alaptörvény kristálytisztán, félreérthetetlenül fogalmaz – és ez az, ami a szemeket Brüsszelben jobban csípi, mint az arrafelé oly gyakran bevetett könnygáz. A hatályos alkotmány ugyanis nem a hatáskörök átadásáról, hanem azok más országokkal közös gyakorlásáról beszél. Az E cikk egyértelmű: szuverenitásátadás nem történik. Erre egyébként nem is hatalmazhatna föl még az alkotmányozó sem, mert azzal önmagát, az államot számolná föl.

Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja. A […] hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát.

Ami csak kölcsönbe van, arról a kölcsönző a kölcsönadás után is rendelkezik – a közösen megállapított szabályok alapján. A jogászok úgy mondják ezt, hogy ő marad az ügy ura.

Mivel a magyar alkotmány már az ország uniós csatlakozása után született – a késedelem egy újabb előnye! –, tanultunk abból, hogy uniós (birodalmi) intézmények gátlástalanul arra törekszenek, hogy elvonják a tagok jogköreit, ezért ennek korlátozására létrehoztunk egy plusz szuverenitási védvonalat. Más európai országok alkotmányos rendszere ennyire egyértelműen nem mondja ki ezt. Folyik a szakmai és a politikai vita mindenütt az unióban, ahol Brüsszelnek az alapító szerződést sértő törekvéseivel nem értenek egyet. Németországban, Olaszországban, Csehországban az alkotmánybírósági értelmezések több esetben is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint a magyar jogalkotó, de ez nincs egyértelműen kifejtve az ő alkotmányszövegeikben. Az övék tehát gyengébb pozíció, hiszen a bírósági ítéletek nemzeti és uniós szintjei között ma nincs megállapodott, egyértelmű hierarchia, vagyis az értelmezések egymással versengenek – az győz, aki erősebb.

Az alaptörvény erre vonatkozó része nem hagy teret a szöveg nemzeti szuverenitás elleni értelmezésre. Az alaptörvény nem ad föl semmit a magyar szuverenitásból. Azt föladni, elvenni, felszámolni csak Brüsszel és hazai zsoldosai akarják.

Ez hát a fő baj a mi alaptörvényünkkel, Magyarország szuverenitása az, ami zavarja őket – ezért akarják elsodorni a magyar alkotmányt, vele együtt az ország rendjét és biztonságát. Ezért kapjuk tizenöt éve folyamatosan támadásokat. De nem hagyjuk magunkat!

Az igazsághoz kell az erő, de nem árt, ha néhány kardinális európai jogi érv is ott van a tarsolyunkban, amikor harcolunk. Ezt a jogi védelmet teremtette meg 2011-ben az alaptörvény!