Ez a középperspektíva lehet az, ami tényleg ad hasznunkra is fordítható sajátos látószöget, csak ügyesen kell élni vele. Minket piszkálnak, maguk felé akarnak hajlítani a nagyok, ezért mi tudjuk, milyen nyomás alatt lenni, de pont ezért mi nem nézzük le, nem akarjuk megalázni a nálunk kisebbeket. És persze vannak fontos saját szempontjaink, amelyek alapján időnként bele akarunk szólni a nagyok dolgába, ha érintenek minket. Időnként képesek lehetünk olyan szellemi és valódi szövetségeket kovácsolni kicsikkel és nagyokkal egyaránt – hiszen a fenti képlet szerint kinyújthatjuk a karjainkat lefelé és fölfelé is –, amelyeket már nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Magunkban egyedül csak a dalai láma őszentségének tulajdonított gondolatot tudjuk érvényesíteni, és bizonyos esetekben még annak is lehet értelme, főleg, ha valami nekünk ártó dolgot akarunk megakadályozni. Ő ezt mondta: „Ha azt gondolod, hogy túl kicsi vagy ahhoz, hogy befolyásold a világot, próbálj meg elaludni egy szúnyoggal egy helyiségben.” Vagyis – józan, kishitű megfogalmazásban – hogy a világot egymagunk alakítsuk, ahhoz néha kevés az erőnk, de zavart kelteni tudunk. Maga a Magyarország méreténél fogva nekünk a papíron járónál jóval nagyobb nemzetközi befolyással és tekintéllyel rendelkező miniszterelnökünk – kinek lenne erről nálánál hitelesebb és közvetlenebb tapasztalata?! – szokta kijózanítani honfitársait, hogy azon látszat ellenére, hogy a világot dúló minden vitának és versengésnek ott vagyunk a közepében, nem mi fújjuk a passzátszelet, a nagyok sosem fogják a mi érdekeinket a magukénak tekinteni, azok legfeljebb néha egybeesnek az övékével, ezért épp minket is segítenek, ha magukon segítenek. 

A barátság végül is – nemzetek között is – ugyanarról szól: a barátok akkor is kiállnak egymás mellett, ha valamiben éppen nem értenek egyet vagy az érdekeik nem ugyanazt diktálják.

Az egybites inputokra és a békaperspektívára redukált hazai ellenzéki média ezt nem képes megérteni, ezért ugrott rá harsány – és hozzáteszem, az ország érdekével ellentétes, hazaárulást súroló – kárörömmel arra, amikor az amerikaiak és az oroszok játszmájában Trump elnök bevetette az orosz energiahordozókhoz kapcsolódó közvetett bojkott taktikai fegyverét az ukrajnai béketeremtés érdekében. Ennyit ért a barátság? Trump-barát ugyanarra akar minket kényszeríteni, amire az unió – ellenfél, vagy Zelenszkij elnök szeretett volna – eddig hiába? Aztán jött a hideg zuhany: az amerikai elnökkel mi jó barátsággal alátámasztott észérvekkel felvértezve képesek vagyunk beszélni, ezért a mi, számukra jelentéktelen szempontjaink, például, hogy nincs tengerünk, ezért ide csak csövön jöhet a gáz, olaj, esélyt kaphatnak a meghallgatásra és a józan, pragmatikus megfontolásra. Miközben mások, nagy hatalmú emberek, akár komoly riválisaink magukat megalázva nálunk kuncsorognak a közvetlen amerikai telefonszámokért.

Azért az aránytévesztésért, hogy a közepes méretű Magyarországgal szemben az elmúlt években olyan elképesztően vad és nagy indulatokat növesztettek, neveltek föl, olyan kegyetlenül, lejárató céllal támadtak, mi csak részben vagyunk felelősek. A magyar kormány nem tett mást, mint komolyan vette, hogy a szovjet uralom megszűntével egy új, kivételes történelmi helyzet jött létre, amely saját definíciója szerint már nem az egyoldalú függésre, hanem a nemzetek egyenjogúságára fűzi fel a tagországok kapcsolatait.

Ebből következik, hogy egy kontinensnyi méretű együttműködésbe beágyazva, de mi magunk határozhatjuk meg, mit akarunk tenni és mit nem, saját magunk dönthetünk végre a magunk dolgairól. Tesszük is, ahogyan azt az emberek akarata, hagyományaink, érzékenységeink – és igen! – nemzeti érdekeink nekünk diktálják. Két lábon a földön állva, hátunkat a legendás, harcos szabadságszeretetünknek és stratégiai nyugalmunk erejének nekivetve, előretekintve, őszintén, komolyan. Kimaradunk így a világon harmadévenként átviharzó, tiszavirág-életű, mesterséges, szimplifikáló ideo­lógiák rombolásából és megmaradunk a józan gondolkodás talaján. Ha úgy érezzük, hogy nekünk van igazunk, akkor nem zavar és nem is bizonytalanít el minket, hogy sokan mások ellenünk mondanak, mert mi a saját igazunkért küzdünk, és tudjuk, hogy az igazság nem azon múlik, hogy mások – sokan vagy kevesen – mit gondolnak róla.

Aki nem hiszi, kérdezze meg Galileit!

Mi, magyarok ott voltunk már 2020–21 fordulóján is, és amíg bírtuk, akadályoztuk, hogy az unió több mint fél évszázados történetében először, átgázolva a szervezet legszentebb tabuján (!), hitelt vegyen föl. A józan magyar politika végül nem tudta megállítani az Európai Uniót, hogy elinduljon ezen a lejtőn. Pedig igazunk volt! Azóta az automatikus brüsszeli válasz minden felmerülő kérdésre: eladósodás, hitelfelvétel. Egyik oldalon hivatalosan is – mintha csak kormányzási felelősséggel nem bíró klímaaktivisták volnának maguk is – a Föld néhány évtizeden belüli lakhatatlanságának gondolatával riogatják az európai fiatalokat (hajtják bele az ­uniós intézményeket erre hivatkozva az egynapos szavatosságú politikai szövegelések látszattevékenységébe vagy az önrombolás esztelen zsákutcáiba), aközben gond nélkül hajlandók értelmetlen, végiggondolatlan célok jegyében előre felélni az utánunk jövő nemzedékek sorának pénzügyi életfeltételeit. 

 Pedig mennyire képtelen terv volt, pedig politikusok és NGO-k kórusai tagadták már a létét is. Az unió a zéró adósság eszméjétől röpke öt év alatt eljutott a súlyos adósságalkoholista függésbe!

A másik, első blikkre hihetetlen megafordulat az volt, amikor a kontinens a béke fél évszázados európai projektjéből a háborús készülődés küszöbére került. (Azért csak a küszöbig, mert saját pénze nincsen a hangoztatott célok megvalósítására, vagy bármilyen háttere ahhoz, hogy a kardcsörtetést az ellenfél egy percig is komolyan vehesse.)

Azokon, akik egyenesen és kertelés nélkül elmondják, amit gondolnak, azokon, akik még nem veszítették el a józan eszüket és akik emlékeztetik őket arra is, hogy nemrég még ők is ugyanazokat az elveket vallották, amiket ma támadnak, és amiket, mint az unió eredeti értékeit, az ő napi agymenéseikkel szemben most épp mi védünk, mert mi nem felejtettük el, hogy azok hosszú évtizedeken keresztül egyben tartották és sikeressé tették a kontinens nyugati felét. Akik az ő kiúttalan, távlat nélküli, látszatpolitikáik­kal szemben megoldásokat, stratégiát, jövőképet kínálnak.

Ők akarnak kiszorítani minket, ahogy azt rövidlátó taktikázással a belső egyensúly fontos biztosítékával, a britekkel már megtették. Akkor (is) végzetes hibát követtek el, életveszélyes sebet ejtettek Európán. Majdnem elvérzett. Mi nem ebbe az irányba megyünk. Mi azt akarjuk, hogy az unió alakuljon át – alakuljon vissza! – egy nem birodalmi gondolkodású, egyenjogú partnerek közti nemzeti szövetséggé. A demokráciák demokráciá­jává. Euró­pa akkor fogja megtalálni a „maga” útját, ha hallgat miránk, magyarokra is. Ehhez első lépésként le kell dobni magukról a rajtuk kórosan eluralkodott hungarofóbiát.

A magyaroktól nem kell félni! A lovaink, az észjárásunk fürge, de egy ezeregyszáz éves, erős nemzettel a hátunk mögött nyugodtak és megfontoltak vagyunk.

Van egy jó hírünk: a fóbiákból alapos, tizenkét lépcsős valóságkúrával ki lehet gyógyulni! Nyissák ki a szemüket, és látni fogják mindazt, amit mi innen a Kárpát-medencéből, Európa földrajzi közepéből már jó ideje tisztán látunk. Fordulat kell!