Lázítók – a gyűlölet igazi karmesterei

„A helyen, ahol pajtásaimmal élek, rajzpályázatot hirdetnek lázadás és forradalom hívószavakkal, a nyeremény: könyvcsomag.”
(Vida Kamilla: Utópia és uzsonna egy kertben, mely a versailles-i kastély pontos mása)

Hogy, hogy nem, figyelmembe ajánlottak egy érdekes kutatást, amely a bírói döntéshozatal racionalitását teszteli. A jogi formalizmus hívei ugyanis hajlamosak úgy tekinteni a bírói döntésekre, hogy azokat mindig racionálisan, megfontoltan, a jogi indokokat mintegy mechanikusan alkalmazva hozzák meg. A jogi realisták ezt vitatják. Szerintük a bírákat a normakövetésen túl más – politikai, társadalmi, pszichológiai – tényezők is befolyásolhatják. A figyelmembe ajánlott kutatás arról szól, hogy miért ne befolyásolhatná őket például egy olyan banális emberi késztetés vagy ösztön, mint az éhség. Ebben a kutatásban ugyanis a feltételes szabadlábra helyezési kérelmekben döntő bírákat vizsgálták, és azt találták, hogy a kedvező ítéletek aránya fokozatosan csökkent az egyes döntéshozatali üléseken belül az ülés végéhez közeledve, majd az evésre lehetőséget adó szünetek után megint visszatért a kedvező ítéletek magasabb aránya. Vagyis: éhes bíró makkal álmodik, és szigorúbb döntést hoz.

Mire akarok kilyukadni? Hát arra, hogy például a bírákról azt gondoljuk, hogy a jogi normákat alkalmazva a céljuk az igazság érvényre juttatása, és csak ez, és minden körülmények között ez, ám a napnál világosabb, hogy még egy bíró is megéhezik. Szóval röviden: egy frászt.

Hasonló a helyzet a magát a köznyilvánosság irányát meghatározni kívánó, a helyes, a morálisan kifogásolhatatlan, a jó érvényre juttatásában tetszelgő közéleti megmondóemberekkel és értelmiségiekkel is. Ők abban a szerepben tetszelegnek, erre van kreditük, hogy ők a fáklyák, ennélfogva a szándékaik tiszták, mint a patyolat, részérdekek nem mozgatják őket, a Morál és az Igazság bajnokai, ők azok, akik számonkérik a tévelygőket és megítélik a bűnüket.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs, ők a legmagasabb fórum, őket nem lehet megítélni, és nincs lehetőség máshova fordulni. Eltekintve az analógia korlátaitól (hogy szemben a bírákkal, akik végigmentek a jogi képzés stúdiumain és stádiumain, végigjárták a szamárlétrát, és erre a feladatra ki vannak választva, joguk van hozzá, hogy jogot szolgáltassanak, míg a közértelmiségnek semmi ilyen jogosultsága és felhatalmazása nincs, azontúl, hogy felruházza önmagát az ítélkezés jogával), a banális emberi késztetések szerepet játszanak a morális igazságosztók ítélethozatalában is. Olyanok, mint a (hatalom)éhség, a gyűlölet, a bosszú, a feldolgozatlan egyéni sérelmek és veszteségek, a rögeszme, az indulat, a szimpátia és antipátia, a féltékenység, az irigység, a kevélység, az öntetszelgés, a hiúság, a gyengeség, a félelem és különböző mentális betegségek. Ezek szűrőjén megy át a Morál és az Igazság. Csak hogy tudjuk.

Ha tehetem, rengeteg podcastot hallgatok, követem a Puzsér Róbert és Horváth Oszkár által dominált Önkényes mérvadókat is. Van, hogy jól szórakozom, van, hogy elhűlve hallgatom. Elutasítást vált ki a becsmérlés, az uszítás, az erőszak és az indulat polgárjoggá emelése, a felelőtlenség. Abba a szerepbe igyekeznek feltolni magukat, hogy ők a bírák, a zsűri és valami megfellebbezhetetlen érték (polgári öntudat, rendes demokráciák, tisztesség stb.) nevében mondják, amit mondanak.

A hangnem, a gyújtogatás szenvedélye és a gyújtogatásra biztatás igénye azonban egyre radikálisabb, ezt azzal indokolják, hogy a helyzet is radikális (közeledik az ebédszünet). Jóllehet találomra kiválasztott szinte bármelyik mondatuk saját maguk ellen forduló fegyver lehetne, én csak egyetlen aspektusról, a kimondott szavakért vállalt felelősségről szeretnék itt néhány szót szólni.

Az önkényes mérvadók osztoznak abban a gondolatban, hogy csak egy elementáris társadalmi indulat tudja ezeket – vagyis minket – elsöpörni, és az elsöprés nemcsak hogy kívánatos, de már-már morális parancs.

Az ehhez szükséges indulat azonban nem jön létre magától, táplálni kell. Tőlük ezért senki se várja el, hogy ne legyenek dühösek és erőszakosak, mert elég volt! Az indulat pedig formát kell hogy találjon magának, ezért senki se csodálkozzon, hogy egy fideszes államtitkár fiát bántalmazzák az iskolában, nem a sors tehet erről, hanem maga az államtitkár. Választhatta volna, hogy nem vállal szerepet ebben a mocsadékban, de neki kellett a pozi, a fizu, a hatalom, akkor most ne rinyáljon, hogy bántják a gyerekét, mert valójában ő maga bántja azzal, hogy részt vállalt ebben az egészben.

Így beszélnek a gyermekekért aggódó mai Robespierre-ek. Az indulat formát kell hogy találjon magának. Franciaországban bezzeg még él és virul a polgári öntudat. A francia melósok felgyújtják a várost, és felrugdosnak mindent és mindenkit. Az indulat formát kell hogy találjon magának. Keresztbe kell ezért állni buszokkal, kamionokkal, vonatokkal az utakon és a síneken, elég volt a bambaságból, irány az utca, most már jöjjön az ellenállás, és jöhet az erőszak. Az indulat formát kell hogy találjon magának.

Az intellektus csupán maszk, az érv nem más, mint ökölbe szorított ököl, a tét pedig a zendülés. Nap mint nap folyik a közlázítás. Nekik is viszket a tenyerük.

Rendben, csak akkor ezt be vállalni kell. Ennek a felelősségét vinni kell. Vállalni kell a felelősséget azért, ha esetleg erőszak történik, ha elcsattan egy pofon, ha nekilendül egy ököl, ha folyik a vér. Akkor ez a ti felelősségetek is lesz. Nem lehet maszatolni, hogy nekünk ehhez semmi közünk meg nem úgy értettük.

Nem bírák vagytok, hanem lázítók. Ti vagytok a gyűlölet új karmesterei. Nem a mocsok fölött lebegtek, hanem benne mártóztok meg nap mint nap. Ha nem vállaljátok a felelősséget, majd akkor lesz, aki rátok olvassa.

Nem az ebéd közeleg, ha ti lesztek a vacsora. És akkor nem lehet majd csak úgy szavalni a Partizán(os) Vida Kamilla versét: „A helyen, ahol pajtásaimmal élek, rajzpályázatot hirdetnek lázadás és forradalom hívószavakkal, a nyeremény: könyvcsomag.”

A szavaknak súlya van, a politikának meg tétje. Az írástudóknak meg felelőssége?