„Az igazság erő nélkül keveset ér” 
(Orbán Viktor)

A Baltimore-i Hírmondó 1795. február 8-i száma vitriolos hangú irományt tett közzé. A lap alján egy talányos, Anonymius (sic!) aláírással ellátott cikk az előző nap hatályba lépett alkotmánykiegészítést tűzte tollhegyre és abból rögvest általános következtetéseket is levont. A cikk gyalázkodó stílusban szidta a törvényhozókat, hazugnak, nagyképűnek nevezte a képviselőket és a szenátorokat, de a módosítást frissen ratifikáló államok önzését sem kímélte. Haragját az váltotta ki, hogy a szent nemzeti szöveget egy évtizednél rövidebb idő alatt már a tizenegyedszer módosították. Pedig a nyolc esztendővel korábbi philadelphiai megalkotáskor a szidalmazottak még azt bizonygatták, hogy az örök és megváltoztathatatlan.

A konkrét kiegészítés a magyar olvasónak is tanulságos lehet: a Legfelső Bíróság hozott egy ítéletet, amelyben alkotmányosnak ismerte el, hogy az államokat polgári perben pereljék; a 11. módosítás ezt visszaszívta. Nem tetszett a tagállamoknak az ítélet, módosították hát az annak alapjául szolgáló alkotmányszöveget! 

Több mint két és fél évszázad távlatából nem tévedünk, ha az 1887-es amerikai alkotmányt kivételesen jól sikerült közjogi alkotásnak tartjuk, olyannak, amelyre ráillik Horatius verse, az valóban „ércnél maradandóbb” vívmány, az ma is az írott konstitúciók etalonja.

Az öreg kontinens nem várt sokáig az alkotmányos innovációban, Európa első kartális alkotmánya – a lengyel – négy évvel később követte az amerikait. Az ugyan nem érte meg a második születésnapját sem, mert Poroszország és Oroszország orvul felosztotta lengyel testvéreink hazáját, de az eset megemlítése itt szintén nem fölösleges kitérő, mert kiválóan példázza, hogy a Nyugat nem új keletű lenézése térségünk iránt mennyire nélkülöz minden alapot a közjog, az alkotmányosság vagy éppen a híres-hírhedt jogállamiság terepén (is) – és akkor az 1222-es Aranybullát, mint másik kiemelkedő, korában nagy hatású – ezúttal már tisztán magyar – alkotmányjogi újítást még meg sem említettem.

Mielőtt készpénznek venné az olvasó, és elkezdene kutatni az archívumokban, bevallom, hogy a bevezetőben citált cikk nem létezik, azt én találtam ki. Az amerikai alkotmánnyal kapcsolatban születésekor és korai története során is számos gyalázkodás, színes és éles kritika látott ugyan napvilágot, sőt ezek egy része még a módosítások feleslegesnek tartott gyakoriságát is érintette, de ott, akkor a Baltimore-i cikknek nem osztottak szerepet.

Gondolatban én küldtem vissza csak az időben 230 évvel ezelőttre egy külföldről pénzelt, de erről támogatásról és ügynöki felbéreltetéséről nyilvánosan nyilatkozni nagyvonalúan elfelejtkező mai magyar hírportál újságíróját az Egyesült Államok keleti partjára. Így (nem) született meg az emlegetett fiktív írás. A magyar alaptörvény „gyakori változtatását” menetrendszerűen nagy zajjal bíráló ellenzéki képviselőket is el lehetne küldeni egy kalandos időutazásra (mennyire hiányozna Dobrev Klára!), de legalább be lehetne íratni őket egy alkotmányjogi gyorstalpaló tanórára.

A leggyakoribb visszatérő, megsemmisítőnek szánt, gunyoros ellenzéki kifejezés az alkotmányváltoztatás divatos ellenzéki témájában itthon a „gránit”. Orbán Viktor az alaptörvény elfogadása idején azt mondta, hogy mostantól Magyarországnak a régi, toldozott-foldozott 1949. évi XX. törvény nevet viselő, alkotmánynak titulált, jogfosztó kommunista fogalmazvány után húszéves késéssel végre „gránitszilárdságú” alaptörvénye lesz. Azt, hogy az egykori kommunista „alkotmány” szövege 2010-ben rosszabb állapotban volt, mint egy koldus köpönyege, azt senki nem meri vitatni, formai leromlása jól tükrözte tartalmi silányságát.

Az alternatíva az, hogy a szöveg néhány elemét kikiáltják öröknek, amelyekhez semmilyen többség nem nyúlhat. De ezt még ahol ilyen létezik, a németeknél is, csak nagyon szűk körre korlátozzák…

A gúnyolódók bakot lőttek, mert a miniszterelnök szóhasználata telitalálat, hiteles metaforát használt, amikor a gránitot – és főként amikor annak szilárdságát – emlegette. Aki a hasonlatot a módosítások tilalmára vagy ritka voltára érti, téved! A jó alkotmány fundamentum, az országnak szolid talpazatot biztosít, olyan jogi konstrukciót, amire a nemzet ráépítheti az államát. Nem tudom, ki hogy van vele, de én a gránitot szilárdnak, a kőszobrokat pedig megmunkáltnak, nem érdes felületűnek szeretem. Azért is kell, hogy kőkemény legyen, hogy nagy magabiztossággal lehessen alakítani. Hogy tényleg jó és szép legyen, ahhoz viszont csiszolni, formázni is szükséges!

Thomas Jefferson, a rabszolgatartó múltja miatt a woke-ideológia által a nemzeti panteonból kis híján száműzött amerikai alapító atya is tisztában volt vele, hogy az alkotmány nem múzeumi tárgy. 1816-ban Samuel Kerchevalnak ezt írta: „Egyesek vallásos imádattal tekintenek az alkotmányokra, és úgy kezelik őket, mint egy frigyládát, amely túl szent ahhoz, hogy megérintsék”. A közelmúlt sem rosszabb – folytatja –, „mint a jelenlegi, de a mainak a tapasztalata nélkül. Nem vagyok a sűrű és kipróbálatlan változtatások híve, ha törvényekről és alkotmányokról van szó. De azt is tudom, hogy a törvények és intézmények az emberi elme fejlődésével kéz a kézben kell haladjanak. Ezen az alapon akár azt is megkövetelhetnénk, hogy a férfi azt a ruhát viselje, ami fiúkorában még ráment.”

Nézzük a számokat! A magyar alaptörvényt 2011-es megalkotása óta tizenhárom alkalommal módosította az erre felhatalmazott alkotmányozó erő, az Országgyűlés képviselőinek kétharmada. A minden alkotmányok etalonja, az amerikai alkotmány 1787 és 1795 között tizenegy alkalommal módosult. A magyar alaptörvényt tehát sok mindenért lehet – és szabad – bírálni, de az szinte már a nevetségesség határát súroló, sekélyes, vagyis az arzenálból a leggyengébb lehetséges kritika, hogy azt kirívóan sokszor módosították. Az alkotmányok a dolgok természetes rendje szerint épphogy megszületésük után közvetlenül változnak legtöbbet, hiszen egy új szöveget hozzá kell igazítani a folyton változó viszonyokhoz. Amerikához képest nálunk kevesebb az időarányos módosítás, ha az első majdnem másfél évtizedet nézzük!

Mi a helyzet a terjedelemmel? Az alapszöveg tekintetében a magyar és tengerentúli párja között nagyjából háromszoros a különbség, a miénk ennyivel részletesebb, ennyivel hosszabb. Ennek okait most nem elemzem, legyen elég annyi, hogy az újabb születésű konstitúciók általában bőbeszédűbbek… A kérdés itt az, hogy mennyit változtattak ezen a kiegészítések. Az amerikai alkotmány első tizenegy módosítása kicsit kevesebb mint tíz százalékkal tette azt hosszabbá. A magyar esetén is kísértetiesen hasonló a mérték, körülbelül tíz százalék. Ez döntetlen!

Eddig úgy szóltam az alkotmányról, mintha lovakat vagy ufókat számláltam volna, mintha a számszaki verseny bármi fontosat elárulna róluk. Szellemileg nem sorolom a legigényesebb bírálatok közé azt sem, amikor egy módosításnak nem a tartalmát vizsgáljuk, hanem annak mondjuk stabilitást csökkentő vagy jogesztétikailag nem kielégítő voltát, bár ez a dimenzió is érdekes lehet, mégiscsak a jogrendszer Mont Blanc-járól van szó.

A magyar alkotmány bő első évtizedének módosításai sem tarthatók jelentéktelennek, Amerikához hasonlóan a kor és a nemzet legfontosabb gyakorlati és szimbolikus ügyeire vonatkoztak. A kommunista bűnök tagadásának vagy az idegen népesség betelepítésének a tilalma, a család fogalma, a keresztény kultúra védelme, a veszélyhelyzet új – megélt, friss tapasztalatra építő – szabályai vagy a főváros hatáskörei… Mind sokat vitatott, vitatható és vitatandó, alkotmányos léptékű ügyek, nem egy esetben úttörő alkotmányos innovációk, amit mások is szívesen lemásolnának. Megérdemlik, hogy ne a módosítások lényegtelen kérdésnek mondható számáról legyen szó a róluk folytatott nemzeti vagy nemzetközi diskurzusban.

A magyar alaptörvény teljesítette a miniszterelnök célját – gránitszilárdságúnak bizonyult! Olyan szilárd lett, hogy kartácstűzzel, igénytelen szövegeléssel, tudatlan handabandázással, a „militáns jogállam” új woke-szlogenjével nem lehet szétlőni!

A gránit csiszolva jó, csiszolva szép. Csiszolgatjuk tovább!