Jövőre is alkotmányos többség kell!

Egy olyan rovatban, ahova alkotói heti rendszerben felváltva írják az elemzőcikkeket, olyan előnyei is lehetnek, amit az egyes szövegekkel külön-külön nem tudnánk elérni. A Jókai-bicentenárium kapcsán mostanában sokat hallunk az úgynevezett tárcaregény műfajáról, ami nem más, mint a heti- vagy napilapokban folytatásokban közölt elbeszélő mű. G. Fodor Gáborral, akivel az Ahol a labda lesz sorozatot 2025. március idusa óta jegyezzük, valami hasonlóra törekszünk a politikai irodalom terepén – bár Jókaihoz nem hasonlítanánk magunkat! –, de már hetek óta kerülgetjük azt a bizonyos „labdát”, néha passzolunk is egymásnak, de teljesen azonos témáról még nem írtunk – leszámítva azt a közhelyet, hogy a politikában, ami itteni írásaink eminens tárgya, amúgy is minden összefügg mindennel.

Most átlépem az eddig hallgatólagosan tiszteletben tartott határt, mert közvetlenül reagálni fogok az ő három héttel ezelőtt közölt, Csatakiáltás a semmibe című cikkére, amelynek a központi kérdése az én átfogalmazásomban, hogy megőrizhető-e a nyugalom Magyarországon.

Másfél évtizede halljuk, látjuk, érezzük, és a figyelmesebbek, a dolgokat megérteni akarók vagy éppen a politikáról tudatosabban gondolkodó magyarok tudva tudjuk is, hogy

Magyarország az elmúlt másfél évtizedben a béke és a nyugalom szigetévé vált a háborgó európai és világtengereken. Nem volt ez mindig így – a sokat látottak fölöttébb csodálkoznak is, hogy mi történt, mert megfordultak, fejük tetejére álltak a dolgok,

hiszen a nyugalom, a biztonság és a béke fogalmait ma nem a németek, a franciák vagy a britek viszonyaira használjuk nagyobb alappal, hanem saját magunkra. Mert a magyar fővárosban lehet nyugodt szívvel sétálni este is, mert a magyar háztartásienergia-árak – szemben másokéval – itt nem szöktek az egekbe, mert mindenkinek van munka, aki dolgozni akar, és mert Magyarország a külső viharok és csapások ellenére is működik.

Eközben a többiekről növekvő számban a zavar és a nyugtalanság képei jutnak el hozzánk. Úgy tűnik, hogy az egykor győztes formuláik ma már nem működnek. Beleragadtak a régi, a múltban sokszor sikeres megoldásaikba és elfelejtették frissíteni az algoritmusaikat.

Elég ránézni Európa három legnagyobb nemzetének kaotikus politikai viszonyaira. A kontraszt még nagyobb, mint várnánk, mert

Magyarország 2010 után egy stabilabb, biztonságosabb és élhetőbb világot épített ki – elképesztő erőfeszítéssel és hatalmas ellenszéllel szemben; az eddig sikereseknél viszont aligha lehet letagadni, hogy a – még mindig jellemző – jólétük közben náluk sebesen gyarapodnak a történelmi léptékű lecsúszás jelei is. Kétirányú tehát a változás.

Itt, Közép-Európában sem ehhez vagyunk szokva. Itt a világ többi részénél mindig sokkal nagyobb volt a „huzat”. Itt, a kontinens közepén, a magyarok földjén mindenki más „átkelt”, akár erre, akár arra tartott, és sokan tartósan is a nyakunkon maradtak. Ezért évszázadokon át sodródtunk, taszigáltak minket – hol erre, hol arra. Az, hogy mi vagyunk a tőkesúly, a biztonság, a stabilitás és kiszámíthatóság, nem akarjuk elhinni. Ahogy aztán elhisszük, úgy nő meg az erőnk és önbizalmunk. Olyan ez, amikor az egykori diák rájön, hogy nagyra tartott tanárai anno mennyi mindenben tévedtek.

A cikksorozatot márciusban olyan gondolatokkal indítottuk, amelyben bemutattuk, mennyi mindenben szolgálunk ma már mi például más nemzeteknek. Tényleg a feje tetejére állt a világ! Ezt akkor is fenntartom, ha a fanyalgók szerint nem mi lettünk okosabbak, hanem a többieknek ment el az eszük, de a mondandóm szempontjából ez mindegy.

A stabilitás nem magától támadt itt, a világnak ezen a kitüntetett részén, ahol az ilyesmi eddig fölöttébb szokatlan volt. Azt meg kellett teremteni, ahhoz erőt kellett gyűjteni, ahhoz ezt az erőt – a folyamatos külső és belső küzdelemben – gyarapítani kellett. Kellett hozzá a négyszer megszerzett kétharmad a polgári, nemzeti, kereszténydemokrata erők mögött.

Magyarul: az emberek kitartó támogatása. És az nem maradt volna fönn ilyen hosszan, ha az ország vezetése nem figyel folytonosan rájuk. A kormányok sorra buktak el ezalatt a világban!

A külső ellendrukkerek közben árgus szemekkel figyelték a gyengeség legkisebb jeleit is. Ha Budapesten valaki elkiáltotta magát – mondjuk egy tüntetésen az Opera előtt az alaptörvény ellen –, máris fölhorgadt Orbán Viktor leváltásának a reménye Brüsszelben és Strasbourgban. (A hatalmas békemenetek időnként persze beléjük fullasztották a szót; az alaptörvény pedig jövő áprilisban tölti be a tizenötödik életévét, és üzeni a folyton azonnali halálát kívánó Fleck Zoltánoknak, hogy köszöni, jól van.) A legviccesebb számomra az egyik külföldi lap budapesti tudósítójának egy megjegyzése volt, aki bevallotta, hogy azért nem mert sokáig hazamenni szabadságra, mert folyton a rendszer azonnali, másnapi bukásában reménykedett, márpedig lelkiismeretes újságíróként nem akart lemaradni a nagy történelmi pillanatról. Ezt akkor írta, amikor végre hazautazott, de rögtön meg is bánta, mert akkor meg egy pár száz fős, nyári kata-demonstráció támadt az egyik hídon, és ő a szemellenzőjével akkor is az instant Orbán-buktató potenciált látta meg – ismét tévesen.

Persze ezek – az eufemisztikusan ellendrukkernek nevezettek – nemcsak a szemüket tárták nagyra, abban reménykedve, hogy elbizonytalanodást látnak itt, de a kezüket is folyton mozgatták: lökték a golyókat, gurultak a dollárok, az eurók, a makro-, mikroadományok, csodaládikák bukkantak föl a legváratlanabb helyeken. George Soros legrosszabb befektetései.

(Ez aztán a megkalapozandó elismerés a világ legsikeresebb tőzsdeguruja ellenfelei számára!)

A választásokon is kipróbáltak mindent, hogy megdöntsék a kormányt. Elterelődött viszont közben a figyelem arról, hogy szorosabb választási eredmények esetére milyen destabilizációs technikáik és terveik voltak – az eddigi négy alkalommal szinte mindig – a győzelmi pezsgősüvegek mellé bekészítve. Azért felejtettük el még mi is, mert a Fidesz győzelme minden alkalommal olyan meggyőző volt, hogy az ellenfelek – ha csak pár hétre is, de – elnémultak, letaglózta őket az emberek elképesztő kiállása a patrióta magyar kormány mögött. G. Fodor kolléga azt írta három hete, hogy Magyarország lángba borításának, a választást megnyerő, de a kétharmados többséget esetleg elvesztő kormány utcai megbuktatásának a szerbiai mintájú forgatókönyve most is be van tárazva.

Látjuk ezt máshol is.

Amerikában is csak azért támadt egy pár hetes röpke csönd, demokrata döbbenet a tavalyi elnökválasztás után – amit aztán Donald Trump ügyesen ki is használt a legfontosabb és a legsürgősebb intézkedései bevezetésére az elején –, mert a szavazatszámok brutálisan egyértelműek voltak.

Ne hagyjuk most se, hogy szerbiai stílusú forgatókönyveket alkalmazzanak!

Az elmúlt hetek vitáiból is világosan átjött, hogy ma Magyarországon egy valóban végiggondolt, stabil és a józan ész alaptételeire építő – Békés Márton kiváló kategorizálása szerint is – koherens politikai rendszer működik, amelynek minden eleme összefügg. A migráció megállítása, a munkaalapú társadalom, a közbiztonság, az otthonteremtés segítése és a családalapú adó, az ország nemzetközi szerep- vagy inkább konfliktusvállalása és a rezsicsökkentés elválaszthatatlanul összekapcsolódó elemek. Nem lehet abból az egyik vagy a másik elemet csak úgy kivenni.

Az ellenzék gondosan titkolt, majd kibukott adóterve újabb bizonyíték, hogy képtelenség az, amit állítanak: hogy majd bizonyos jó dolgokat megtartanak, más rosszakat meg eltörölnek. A többkulcsos adó Magyarországon régóta szinonimája a radikális adóemelésnek, mert – ígérjenek bármit! – az eddigi tapasztalat azt tanítja a magyaroknak, hogy a nagy többség röpke pillanat alatt a felső kulcsokban találja magát.

A baloldal eddig csak úgy tudta a „gazdagok országává” tenni hazánkat, hogy mindenkit a legmagasabb szja-kulcs alá sorolt. Ez ezután sem fog megváltozni. Ebből volt elegünk 2010-ben. Egy ilyen lépés azonnal lenullázná az Orbán-kormány és a magyar polgárok által hatalmas közös erőfeszítéssel létrehozott történelmi vívmányt, az egymillió új munkahelyet, a teljes foglalkoztatottságot és a segélyek helyett a munkára építő gazdaságot – ezzel együtt pedig az ország versenyelőnyét.

Patrióta kormányunk bármelyik, általuk megtámadott és fenyegetett eredménye esetében jól elemezhető, hogyan tenné tönkre az ellenzék és holdudvara (utóbbi valahogy személyeiben, megmondóiban, drukkereiben, de gondolkozásában is kísértetiesen hasonlít az MSZP–SZDSZ-éráéhoz) legártatlanabbnak tűnő ötlete is a működő, az országnak ma stabilitást biztosító rendszert!

De hát erről szóltak eddig is a szombati rovatban publikált cikkeink.

Tizenöt éve, a választások előtt Orbán Viktor Magyarország újjáépítését kitűző évértékelő beszédében Puskás Öcsi szavait adaptálta a politikára: „kis különbség, kis változás, nagy különbség, nagy változás”. A választáson aztán a Fidesz alkotmányozó többséget szerzett. Utána pedig további három választáson zsinórban ugyanez történt.

Az ellenfelek torkába többször is beleszakadt a szó. Magyarország akkori és mai stabilitásához azonban elemi szükség volt erre a látszólag kevésbé életbevágó pluszfelhatalmazásra, mert az utána jövő csaták igazolták, hogy enélkül elsöpörték volna a nemzeti érdekeket védő kormányt és vele együtt az ország nyugalmát is. Most a haza védelméhez elengedhetetlen erőhöz kell megint a puskási „nagy különbség”, mert a kicsi nem biztos, hogy elég.

A válasz tehát G. Fodor Gábor dilemmájára – arról, hogy miként őrizhető meg Magyarország mai térségben és a világban párját ritkító stabilitása és nyugalma – az, hogy Orbán Viktornak és a Fidesz–KDNP-nek a jövő áprilisi választáson újra alkotmányos többséget kell szereznie!

Ne adjuk alább! Ne játsszunk – az olcsó szövegelésnek bedőlve – hazárdjátékot, mert a tét történelmi, az ellenfél pedig ravasz, mint a kígyó és gátlástalanabb, mint valaha!