Ha tehát a művészi produkció elemeként értett gegként kezelnénk Majka tettét, akkor lehetne akár még értelmes vitákat is folytatni a kulturális produkciók értelméről, a hadra fogható eszközökről, a produkciók megítélhetőségéről és arról, hogy mi hogyan gondolkodunk erről a mi közösségünkben. Csakhogy semmi okunk sincs arra, hogy bedőljünk Majkának. Miért is kellene ezt megtennünk? Csak azért, mert Majka mondja?

Mindenki tudja, hogy ez a szándék politikai, Majka tette pedig politikai tett. Annak is radikális, erőszakra ösztönző, azt jóváhagyó, támogató formája, mivel egy ember, történetesen a miniszterelnök életének kioltását, egziszten­ciális likvidálását imitálja. Ahogy a költő mondja: gyűlik puhán a korszak mocska.

Márpedig ebben az esetben nincs helye a vitának. Nincs értelme arról vitatkozni, hogy ízléses vagy ízléstelen-e a „geg”, hogy hol húzódnak a politikai véleménynyilvánítás határai, és egyáltalán ez a politikai véleménynyilványítás esete alá szorítható-e. Itt nincs helye a maszatolásnak. Ez tűrhetetlen és pont.

jól tudja ezt a „csak leírom, mi történt és hogy reagált erre a kormánymédia” eljárását választó független-objektív sajtómunkás, és jól tudják ezt a minden más esetben elhatárolódást követelő, ám most a fejüket gúnyos kárörvendésre adó „baloldali ünnepeltek”, akik szimbolikusan azzal tüntetnek, hogy jegyet váltanak Majka újabb koncertjére.

Mert minden jóérzésű ember – politikai hovatartozástól függetlenül – azt kellene mondja: „ez tűrhetetlen”.
De nyilván nem ez történik, a politikai szekértáborok logikája nem a jóérzésű és a nem jóérzésű emberek között húzódik. Ebből viszont az következik, hogy érvényes a politikai szekértáborok logikája.

Érvényes, hogy azt mondjuk, védjük meg a saját közösségünket. Ne engedjük, hogy ilyen és ehhez hasonló még egyszer előfordulhasson, és ha már előfordult, akkor ennek igenis legyen következménye. 

És olvasva a hírösszefoglalókat, a politikai morál hangja életjeleket mutat. Megjelenik az igény, hogy Majkát morális karanténba kell zárni és nem szabad onnan kiengedni. Megjelenik a felvetés, hogy legalább ne mi finanszírozzuk már azt az embert, akinek politikai szándékai a közösségünk meggyengítését szolgálják, tűrhetetlen politikai tette pedig imitálja egy közösségünkhöz tartozó ember megölését. Megjelenik a követelés, hogy igenis valljanak színt a finanszírozók, a támogatók, a morális pátoszban oly gyakran tündöklők, hogy mit is gondolnak Majka tettéről. Megjelenik az indulat, hogy azt ezért már mégse! Megjelenik a büszkeségen esett érzés, hogy meddig hagyjuk még, hogy megalázzanak minket olyanok, akik jobbnak gondolják magukat, és rendre kiderül, hogy alávalóbbak.
 

És akkor a végére néhány szót még a bátorságról.

Miért pont most, az utóbbi hónapokban lettek az eddigi gyávák bátrak, és miért lett Majka ennyire „bátor”? Ennyire, mert nem egysze­rűen azt mondja, hogy takarodjanak, akik vannak, utálom őket, jöjjön valaki más – még ilyet se mond egyébként. Hanem azt mondja, teszi, cselekszi, hogy imitálom, hogy fejbe kéne lőni. Ezzel a normán belülre húzza a politikai szándékból elkövetett gyilkosságot.

Majka előreszalad a bátorságban, de miért? Miért pont most? Hát azért, mert elhitték, hogy ez már megvan, hogy már győztek, hogy zsákban a győzelem és nekünk végünk. És Majka most hirtelen a sor elé megy.

Minél nagyobb az arc, annál nagyobb a pofára esés.