Fejbe lőni a miniszterelnököt?

„Mint lépcsőzugban a pormacska:
Gyűlik puhán a korszak mocska.”
(Petri György: Hírösszefoglaló)

Mindenki tudja, hogy mi történt. Azt is mindenki tudja, hogy ami történt, az tűrhetetlen.

De hát nem is arról van szó, hogy valami történt. Mert ez nem egy vihar, ami elér minket, és ki vagyunk neki szolgáltatva, nem egy folyó, amely elhagyja medrét, és menteni kell, ami még menthető, és nem is egy baleset, amit nem láthattunk előre és mégis megtörtént velünk. Tehát amiről szólnak a hírek, az nem is történt, hanem tették, nem megesett, hanem szándékkal cselekedték meg. Előre megfontolt, világos akaratot tükröző, tudatos emberi cselekvésről van szó.

A tettnek tehát van elkövetője, aki felelős ezért és számon is kérhető érte.

Majka, azaz Majoros Péter, MP az, aki egy vidéki fesztiválon a mikrofonnal imitálta, hogy fejbe lövik a miniszterelnököt. Az elkövető nem kért és nem kér bocsánatot, nem mondja, hogy átlépett egy határt, nem mondja, hogy ezt nem kellett volna – a tettét tehát vállalja.

Geg. Ez a saját értelmezése az elkövetett tettről, mármint amit nyilvánosan mond erről. A művészi produkció világába utalja ezzel a tette értelmét, és azt várja el tőlünk, hogy mi is fogadjuk el ezt. Így tekintsünk rá, így értékeljük.
Még ha el is fogadnánk Majoros Péter saját tettéről adott értelmezését, az eset akkor is számos fontos és lényeges kérdést vetne fel.

Érdemes lenne értelmes vitákat folytatni például arról, hogy mi egy művész társadalmi felelőssége, és az miben kell, hogy megnyilvánuljon? Hogy az a kulturális tőke, amivel rendelkezik, feljogosítja-e bármiféle morális ítélkezésre, míg a művész maga megítélhetetlen marad? Van-e a kulturális elitnek tekintélye, megingathatatlan, gránitszilárdságú-e az a morális talapzat, amin a kulturális ikon áll? A művészi önkifejezésnek vannak-e határai? Ha vannak, akkor a határátlépések tolerálhatók-e, megjegyezve, hogy határátlépés történt, vagy nem kell tolerálni, és indokolt a kritika? Egyáltalán kritizálhatatlanok-e a kulturális ikonok? Miért szükségszerű, hogy csak taps jár nekik? Van tehát egy sor olyan kérdés, amiről érdemes lenne érveket felvonultató vitákba bocsátkozni – mármint akkor, ha elfogadnánk, amit Majka mond, hogy mindaz, ami a színpadon történt, az ott is marad, vagyis ez tényleg csak egy geg.

Ha tehát a művészi produkció elemeként értett gegként kezelnénk Majka tettét, akkor lehetne akár még értelmes vitákat is folytatni a kulturális produkciók értelméről, a hadra fogható eszközökről, a produkciók megítélhetőségéről és arról, hogy mi hogyan gondolkodunk erről a mi közösségünkben. Csakhogy semmi okunk sincs arra, hogy bedőljünk Majkának. Miért is kellene ezt megtennünk? Csak azért, mert Majka mondja?

Mindenki tudja ugyanis, még a felelősség vállalása elől gyáván elhajló Majka is, hogy mikrofonnal imitálni, hogy fejbe lövöm a miniszterelnököt, az korántsem egy ártalmatlan geg, és nem az a kérdés, hogy ez a „geg” szolgálja-e, erősíti, vagy éppen ártalmas, és ezért gyengíti a kulturális produkciót, hanem hogy mi volt ezzel az egésszel Majka tulajdonképpeni szándéka?

Mindenki tudja, hogy ez a szándék politikai, Majka tette pedig politikai tett. Annak is radikális, erőszakra ösztönző, azt jóváhagyó, támogató formája, mivel egy ember, történetesen a miniszterelnök életének kioltását, egzisztenciális likvidálását imitálja. Ahogy a költő mondja: gyűlik puhán a korszak mocska.

Márpedig ebben az esetben nincs helye a vitának. Nincs értelme arról vitatkozni, hogy ízléses vagy ízléstelen-e a „geg”, hogy hol húzódnak a politikai véleménynyilvánítás határai, és egyáltalán ez a politikai véleménynyilványítás esete alá szorítható-e. Itt nincs helye a maszatolásnak. Ez tűrhetetlen és pont.

Itt tehát csak két érvényes álláspont van: vagy tűrhetetlennek gondolom – vagy támogatom. A hallgatás is támogatás, jól tudja ezt a némaságba burkolózó baloldali „kulturális” elit. A banalizálás, a relativizálás is támogatás,

jól tudja ezt a „csak leírom, mi történt és hogy reagált erre a kormánymédia” eljárását választó független-objektív sajtómunkás, és jól tudják ezt a minden más esetben elhatárolódást követelő, ám most a fejüket gúnyos kárörvendésre adó „baloldali ünnepeltek”, akik szimbolikusan azzal tüntetnek, hogy jegyet váltanak Majka újabb koncertjére.

Mert minden jóérzésű ember – politikai hovatartozástól függetlenül – azt kellene mondja: „ez tűrhetetlen”.
De nyilván nem ez történik, a politikai szekértáborok logikája nem a jóérzésű és a nem jóérzésű emberek között húzódik. Ebből viszont az következik, hogy érvényes a politikai szekértáborok logikája.

Érvényes, hogy azt mondjuk, védjük meg a saját közösségünket. Ne engedjük, hogy ilyen és ehhez hasonló még egyszer előfordulhasson, és ha már előfordult, akkor ennek igenis legyen következménye.

A politikai morálból következik, hogy minden módon érvényt kell szerezni annak, hogy kifejezésre juttassuk: a felháborodásunk morálisan megalapozott, az elkövetett tett pedig tűrhetetlen (még akkor is, ha ezt a miniszterelnök tűri, vagy azt mondják, hogy tűrnie kellene).

És olvasva a hírösszefoglalókat, a politikai morál hangja életjeleket mutat. Megjelenik az igény, hogy Majkát morális karanténba kell zárni és nem szabad onnan kiengedni. Megjelenik a felvetés, hogy legalább ne mi finanszírozzuk már azt az embert, akinek politikai szándékai a közösségünk meggyengítését szolgálják, tűrhetetlen politikai tette pedig imitálja egy közösségünkhöz tartozó ember megölését. Megjelenik a követelés, hogy igenis valljanak színt a finanszírozók, a támogatók, a morális pátoszban oly gyakran tündöklők, hogy mit is gondolnak Majka tettéről. Megjelenik az indulat, hogy azt ezért már mégse! Megjelenik a büszkeségen esett érzés, hogy meddig hagyjuk még, hogy megalázzanak minket olyanok, akik jobbnak gondolják magukat, és rendre kiderül, hogy alávalóbbak.

Vagyis elkezd működni a politikai ösztönrendszerünk, hogy meg kell védeni magunkat, az embereinket, az értékeinket, mindazt, amiben hiszünk és mindazt, amit közösen eddig elértünk. Ez a kötelességünk, és ez egy világos parancsolat. A politikai ösztön parancsa.

És akkor a végére néhány szót még a bátorságról.

Miért pont most, az utóbbi hónapokban lettek az eddigi gyávák bátrak, és miért lett Majka ennyire „bátor”? Ennyire, mert nem egyszerűen azt mondja, hogy takarodjanak, akik vannak, utálom őket, jöjjön valaki más – még ilyet se mond egyébként. Hanem azt mondja, teszi, cselekszi, hogy imitálom, hogy fejbe kéne lőni. Ezzel a normán belülre húzza a politikai szándékból elkövetett gyilkosságot.

Majka előreszalad a bátorságban, de miért? Miért pont most? Hát azért, mert elhitték, hogy ez már megvan, hogy már győztek, hogy zsákban a győzelem és nekünk végünk. És Majka most hirtelen a sor elé megy.

Minél nagyobb az arc, annál nagyobb a pofára esés.

Elhinni a meccs előtt, hogy már győztek is, micsoda ostobaság. Kínkeserves lesz a kiábrándulás, feldolgozhatatlan a csalódás, begyógyíthatatlan a gyász. Minden ilyen ugyanis, amit most Majka is tett, feléleszti, életre hívja politikai ösztöneinket, megacélozza erőnket, kitartóbbá és harcosabbá tesz minket, hogy ezt ne engedjük és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy jövő áprilisban mi legyünk többen.