A külföldi mintáik között véletlenül sem bukkan föl a világ egyik leghosszabb várólistájával szerénykedő, ottani köztudomás szerint is híresen tarthatatlan állapotban levő brit egészségügy… A Nyugat sok mindenben erősebb, gazdagabb nálunk. (A briteknek – németeknek… – például még mindig van pénzük arra, még spórolnak is azzal, hogy elszívják tőlünk az itt kiképzett orvosokat.) 

A Magyarország és a Nyugat közötti különbség nem a véletlen műve, egy rövid összehasonlító történelmi kurzusból bárki megtanulhatja. Az viszont, hogy meddig tartható fönn ez az erő a sokasodó válságtünetek közepette – látva az elhibázott, rövidlátó, elkényelmesedésből eredő, apadó önbizalomból eredő válaszaikat –, afelől egyre komolyabb kétségek támadnak. És nemcsak bennünk, hanem ott a nyugati tájékon, helyben is. Ha valamiben, akkor épp a jövőre vonatkozó tehetetlenség, a lecsúszás megállításával szembeni teljes tanácstalanság kérdésében nem szolgálnak mintául. A Jóisten és a saját, sok száz éves tapasztalatunk minket – reméljük – jobban megóv ettől. Én még ugyan nem láttam ilyet, pedig kisgyerekkorom minden nyarát falun töltöttem, de a – valószínűleg városiak által kitalált – példa szerint a csirkék rövid ideig még azután is futnak néha egy kört a baromfiudvaron, miután levágták a fejüket.

Régi bölcsesség persze, hogy az okos más kárán tanul, és 

Történelmünk legjobb és legsikeresebb korszakaiban – bár ez soha nem ment könnyen, de időnként – csak sikerült a helyes arányt megtalálni. Hasonló harc volt az államalapítás idején, akkor (is) a magyarság megmaradása volt a tét, de ilyen küzdelem zajlott Bánk bán vagy éppen a Hunyadiak korában is. Az – mint a felvillantott példák mutatják – akkor sem volt konfliktusmentes, és gyakran nem ment úgy, hogy (vér)áldozatot se kelljen hozni érte. Az utolsó fél évezredben csak ritka és kivételes pillanatokban sikerült. A jövő évben lesz az ötszázadik évfordulója a nemzet legnagyobb történelmi tragédiájának, a mohácsi csatavesztésnek, amelynek árnyéka messzebbre nyúlik, mintsem bárki gondolta volna. Azóta az önállóságra – fényes és tragikus, de – csak rövid epizódok idejéig meg 2010 óta volt mód.

Abban a korban a tárgyalt konfliktus nem a másolás és a sui generis nemzeti megoldások közti versengésről szólt, hanem jogvesztésről, megszállásról, idegen uralomról, a nemzet szándékolt elpusztításáról. Akik pedig azokban az időkben külső érdekeket szolgáltak, gyilkos ideológiákat, idegenből importált rendszereket segítettek, azok – minden enyhítő jelző nélkül – feketén-fehéren hazaárulók. A Terror Háza Múzeum Andrássy úti, fekete gyászkeretbe helyezett épületében az árulók és gyilkosok – a vörös és barna szocializmus felesküdtjei – képcsarnoka minden ma élő és jövőben megszülető magyar számára intő és szégyenletes példa.

A XX. század harmadik nagy ideológiája, a liberalizmus Magyarországon a múlt század utolsó évtizedében került uralmi helyzetbe. Az 1989–90-es rendszerváltoztatás azt ígérte, hogy a nemzet függetlenségét és a szabadságot – ugyanúgy, mint történelmünk legfényesebb pillanataiban, 1848-ban és 1956-ban – egyesíteni lesz képes. A liberalizmus azonban addigra Európa nyugati felén már elindult a nemzetek feletti, magyarán: nemzetietlen, még pontosabban: nemzetellenes irányba. 

Szükségszerű volt tehát, hogy a nemzeti gondolat és a liberalizmus sokáig párhuzamos útjai elváltak egymástól. Orbán Viktor egy évtizede tartott tusványosi előadásában mondta ki elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja, hogy a demokrácia nem szükségképpen liberális, és hogy – teszem én hozzá – a liberalizmus egykor nagyszerű, mára kiforgatott eszméje és annak kiemelt intézményi megtestesülése, az Európai Unió és annak merev föderalista ideológiája mára már frontálisan ütközik a nemzeti gondolkodással. 

 Olyan feltétlen mintakövetést vár ma Brüsszel a neki szolgálni kész magyaroktól, amely már kicsit sincs, nem is lehet tekintettel a mi legfontosabb nemzeti szempontjainkra. Ennyit a nemzeti szuverenitás „icipici” feladásáról (a nekünk amúgy alanyi jogon járó források megszerzése érdekében)!

Mi nem akarunk háborút, nem akarjuk a magyar népesség elapadását és nem akarjuk idegenek tömeges betelepítését sem. A követendő politikát viszont az unió fővárosából tollba akarják mondani az erre készeknek. Ezt már ma is naponta teszik.

De miért is állnának ellen, ha mindazzal, amit tőlük mások kívánnak, alig titkoltan maguk is egyetértenek?