Szolgai másolás és nemzeti önerő

Nekünk, magyaroknak nem újdonság, hogy a politikai és a szellemi életben országon belül is versengenek egymással a külhoni tapasztalatok követését, kopírozását kívánatosnak tartók a konzervatív, a hagyományokhoz ragaszkodó, a mindenkor szükséges megújulást nemzeti szellemben és keretek között megvalósítani akarók. Ezzel a nagy vitával minden igazítás és finomítás nélkül, hitelesen leírható több mint ezeréves történelmünk is.

Egy ekkora méretű, ilyen földrajzi elhelyezkedésű nemzet számára ez természetes.

Nem vagyunk elég nagyok, hogy mindent magunk csináljunk, ezért másoktól tanulni észszerű és szükséges, de nem vagyunk kicsik sem, hogy mindenben másokra szoruljunk. Helyettünk senki nem döntheti el helyesen e két elem helyes arányát – nekünk magunknak kell, kellett megszenvednünk, kiizzadnunk és megtapasztalnunk.

Nem mintha ne lenne kívül is épp elég aspiráns, aki nagy erővel és magabiztossággal maga akarja megmondani nekünk, hogy mit kell csinálnunk. A merészebbek ahhoz is rendre veszik a bátorságot, hogy a „jó tanácsaikat” azzal az öntelt szófordulattal egészítsék ki, hogy – higgyük el nekik! – ők, törökök, osztrákok, franciák, németek, oroszok, amerikaiak… jobban tudják nálunk is, mi a jó, mi a legjobb nekünk, magyaroknak. Ezek eltévesztették a házszámot, saját és egymás magyarokkal kapcsolatos történelmi kudarcaikból pedig sokat tanulhatnának.

A közelmúlt (is) bővelkedik példákban. Nemrég, a privatizáció idején vettek palira minket, kihasználták szorult helyzetünket, és gyáraink megvásárlását – bagóért vették őket – álcaként használva piacokat szereztek maguknak. Vagy amikor ma a bevándorlást ajánlgatják nekünk. Mit ajánlgatják?! Ha tehetik, ha nem, kötelezni is akarnak rá minket! De, mint a ló lába, látványosan kilóg a hamisságuk és a hátsó szándékuk, hiszen ha tudnák, saját országaikban is inkább visszacsinálnák mindazt, amit nekünk kívánatos politikaként eladni akarnak.
Evidens, hogy a külső erők a szoros mintakövető belsők között találnak leginkább szövetségeseket (vazallusokat) maguknak, hiszen azok között – a hosszú közös múltunk tanúsága szerint – mindig akadnak olyanok, akik nem pusztán kívánatosnak gondolják az idegenek másolását, hanem az egyedül üdvözítőnek. Ők fontosabbnak tartják az idegen érdekeket, mint a magyarságot. De aki csak másol, az nem újít, hanem feladja magát. Persze olyan is van, hogy

a hiányzó nemzeti meggyőződésűeket vagy a közömböseket a külső érdekek szerint befolyásolni kívánók egyszerűen pénzzel – zsolddal – megveszik. Ma is vannak politikusok, akik – nem túl kifinomult érveléssel – azt állítják, hogy szemben Magyarországgal a nagy Nyugaton működik a világ, ezért nekünk elég, ha simán átveszünk tőlük mindent, és máris minden rendbe jön, minden szép és jó lesz.

(Persze nem az olimpiára gondolnak, azt épphogy egy hasztalan macroni vállveregetésért átpasszolták amazoknak.)

A külföldi mintáik között véletlenül sem bukkan föl a világ egyik leghosszabb várólistájával szerénykedő, ottani köztudomás szerint is híresen tarthatatlan állapotban levő brit egészségügy… A Nyugat sok mindenben erősebb, gazdagabb nálunk. (A briteknek – németeknek… – például még mindig van pénzük arra, még spórolnak is azzal, hogy elszívják tőlünk az itt kiképzett orvosokat.)

A Magyarország és a Nyugat közötti különbség nem a véletlen műve, egy rövid összehasonlító történelmi kurzusból bárki megtanulhatja. Az viszont, hogy meddig tartható fönn ez az erő a sokasodó válságtünetek közepette – látva az elhibázott, rövidlátó, elkényelmesedésből eredő, apadó önbizalomból eredő válaszaikat –, afelől egyre komolyabb kétségek támadnak. És nemcsak bennünk, hanem ott a nyugati tájékon, helyben is. Ha valamiben, akkor épp a jövőre vonatkozó tehetetlenség, a lecsúszás megállításával szembeni teljes tanácstalanság kérdésében nem szolgálnak mintául. A Jóisten és a saját, sok száz éves tapasztalatunk minket – reméljük – jobban megóv ettől. Én még ugyan nem láttam ilyet, pedig kisgyerekkorom minden nyarát falun töltöttem, de a – valószínűleg városiak által kitalált – példa szerint a csirkék rövid ideig még azután is futnak néha egy kört a baromfiudvaron, miután levágták a fejüket.

Régi bölcsesség persze, hogy az okos más kárán tanul, és

miért kellene olyan hibákat elkövetni, amelyek másokat előttünk már bajba sodortak. De az igazi különbség nem ezen a választóvonalon húzódik, hanem a szolgai másolók és azok között, akiknek a magyarsághoz tartozás nem opcionális, nem alkalmi kísérlet, hanem érték, kívánatos, megélt elköteleződés, felelősség.

Történelmünk legjobb és legsikeresebb korszakaiban – bár ez soha nem ment könnyen, de időnként – csak sikerült a helyes arányt megtalálni. Hasonló harc volt az államalapítás idején, akkor (is) a magyarság megmaradása volt a tét, de ilyen küzdelem zajlott Bánk bán vagy éppen a Hunyadiak korában is. Az – mint a felvillantott példák mutatják – akkor sem volt konfliktusmentes, és gyakran nem ment úgy, hogy (vér)áldozatot se kelljen hozni érte. Az utolsó fél évezredben csak ritka és kivételes pillanatokban sikerült. A jövő évben lesz az ötszázadik évfordulója a nemzet legnagyobb történelmi tragédiájának, a mohácsi csatavesztésnek, amelynek árnyéka messzebbre nyúlik, mintsem bárki gondolta volna. Azóta az önállóságra – fényes és tragikus, de – csak rövid epizódok idejéig meg 2010 óta volt mód.

E külső-belső vitában a totalitárius ideológiák uralma idején bomlott meg igazán az egyensúly. Nem véletlen, hogy Magyarország alaptörvénye az 1944 márciusa és 1990 május másodika közötti időt egyszerűen kizárja a magyar szuverenitásnak még a fogalmi köréből is, mert akkor Magyarország nem volt, nem lehetett ura önmagának.

Abban a korban a tárgyalt konfliktus nem a másolás és a sui generis nemzeti megoldások közti versengésről szólt, hanem jogvesztésről, megszállásról, idegen uralomról, a nemzet szándékolt elpusztításáról. Akik pedig azokban az időkben külső érdekeket szolgáltak, gyilkos ideológiákat, idegenből importált rendszereket segítettek, azok – minden enyhítő jelző nélkül – feketén-fehéren hazaárulók. A Terror Háza Múzeum Andrássy úti, fekete gyászkeretbe helyezett épületében az árulók és gyilkosok – a vörös és barna szocializmus felesküdtjei – képcsarnoka minden ma élő és jövőben megszülető magyar számára intő és szégyenletes példa.

A XX. század harmadik nagy ideológiája, a liberalizmus Magyarországon a múlt század utolsó évtizedében került uralmi helyzetbe. Az 1989–90-es rendszerváltoztatás azt ígérte, hogy a nemzet függetlenségét és a szabadságot – ugyanúgy, mint történelmünk legfényesebb pillanataiban, 1848-ban és 1956-ban – egyesíteni lesz képes. A liberalizmus azonban addigra Európa nyugati felén már elindult a nemzetek feletti, magyarán: nemzetietlen, még pontosabban: nemzetellenes irányba.

Annak igazságát, amit a súlyos magyar és közép-európai tapasztalat alapoz meg, hogy a kettő, a szabadság és a függetlenség egymás nélkül nem működőképes, negatív értelemben ugyan, de igazolták a későbbi fejlemények a világ nyugati tájain is, hiszen ahogy a nemzeti érzés elhalása szinte megállíthatatlanul halad ott előre, úgy vesztik el polgárai a szabadságukat is.

Szükségszerű volt tehát, hogy a nemzeti gondolat és a liberalizmus sokáig párhuzamos útjai elváltak egymástól. Orbán Viktor egy évtizede tartott tusványosi előadásában mondta ki elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja, hogy a demokrácia nem szükségképpen liberális, és hogy – teszem én hozzá – a liberalizmus egykor nagyszerű, mára kiforgatott eszméje és annak kiemelt intézményi megtestesülése, az Európai Unió és annak merev föderalista ideológiája mára már frontálisan ütközik a nemzeti gondolkodással.

Az európizmus, a globalizmus és a teljes mértékben kozmopolitára áthangolt liberalizmus militánssá, intoleránssá és követelőzővé vált. A halódó ideológiák természete, hogy egyre merevebbek és egyre hamisabbak lesznek. Mára már összemosódott a háború pártolásával is.

Olyan feltétlen mintakövetést vár ma Brüsszel a neki szolgálni kész magyaroktól, amely már kicsit sincs, nem is lehet tekintettel a mi legfontosabb nemzeti szempontjainkra. Ennyit a nemzeti szuverenitás „icipici” feladásáról (a nekünk amúgy alanyi jogon járó források megszerzése érdekében)!

Mi nem akarunk háborút, nem akarjuk a magyar népesség elapadását és nem akarjuk idegenek tömeges betelepítését sem. A követendő politikát viszont az unió fővárosából tollba akarják mondani az erre készeknek. Ezt már ma is naponta teszik.

Akik a mai Brüsszel zsoldjába állnak, azért nem lehetnek Magyarország vezetői, mert a tőlük kívülről elvárt politika a szuverén magyar állam totális feladását jelenti. Nekik sosem lesz elég nemzeti erejük, hogy ellenálljanak a nyomásnak!

De miért is állnának ellen, ha mindazzal, amit tőlük mások kívánnak, alig titkoltan maguk is egyetértenek?