Az állam működtetésének ez a formája a modern világban széles körben elterjedt, még olyan helyeken is, ahol a királyságot papíron megtartották. A választójog bővült, aligha vannak már számottevő csoportok, amelyek kimaradnak belőle. Egyes helyeken, az addig értelemszerű okokból kihagyott kiskorúak, elmebetegek, börtönlakók, nem állampolgár bevándorlók egy részére is kiterjed, de ahol nem, ott is vannak erre irányuló – gyakran túlzó – törekvések. Józan, de szokatlan példáért sem kell persze túl messze menni: 

 Nem véletlen, hogy a mai politikai rendszerek annyi adósságot varrnak a legújabb korcsoportok nyakába, hogy olyan könnyedén döntenek a jövő előre való felzabálásáról. De ezért nem trendi a népességfogyás modern társadalmakban mindenütt jelen levő problémáját még felvetni is! Én még emlékszem, hogy kilencvenes években milyen megalázó lekicsinyléssel gúnyolták ki a kérdésről beszélni merő Fekete Gyulát.

A lényeg, hogy ma minden arra szellemileg képes nagykorú szavazati joggal bír már – a mai demokráciák tömegdemokráciák.

Egyesek itt sem álltak meg, szerintük magával a demokráciával, a választásokon létrehozott többségi kormányzás elvével is fel lehet, fel kell hagyni. Ezt a játékot csak addig érdemes szerintük játszani, amíg annak végeredménye nem fenyegeti az elitek hatalmi pozícióit. Donald Trump 2016-os, első győzelme vagy Nagy-Britannia európai uniós tagságáról tartott népszavazása már átlépte a lélektani határt. Akkoriban komoly – tudományosnak persze alig nevezhető – irodalma támadt annak a gondolatnak, hogy 

Hozzátették azt is, hogy a laikus, vagyis nem hivatásos döntéshozóknak kiváló „szakértők” adják majd a helyes döntésekhez a jó tanácsokat.

A mi tapasztalataink persze már előre felvérteztek minket ezzel az újabb ideológiai agymenéssel szemben is, mert a kommunista rendszer rajtunk már kipróbálta. Lottó ugyan nem volt, de a kommunista „parlamentek” népfrontos álválasztásokon való összeállításánál az egyik legfontosabb szempontként jelent meg, hogy a testület tükrözze a lakosság statisztikai összetételét. Az abszurd dráma sem hiányzott: mert 1985-ben a „demokratizálás” nevében a Magyar Népköztársaságban bevezették, hogy minden körzetben legalább két jelöltnek kell indulnia, és mivel a statisztikai szempontot sem tudták elengedni, feltűnt, hogy a népfrontos állampárti jelöltek az egyes körzetekben karikaturisztikusan hasonlítottak egymásra. Az én körzetemben, Sopronban két negyvenes éveiben járó, középvezetői, „majdnem munkás” hölgy indult. Még a fényképükön is alig lehetett különbséget találni köztük, a népszerű Füles rejtvényújságban elsajátítható eltéréskutató rajzolvasó képesség kellett hozzá!

A kísérteties hasonlóságok ellenére ennek az írásnak nem a kommunista áldemokrácia a tárgya, mert a rendszer kezdettől esküdt ellensége volt a versenyelvű parlamentáris politikának, és nyíltan hirdette a proletáriátus diktatúráját. Nekem kamaszkorom egyik legnagyobb krízisét okozta, amikor mindent megérteni akaró gyerekként megkérdeztem édesanyámat, hogy kire szavazott, és kiderült (ez még az 1985-ös kettősjelölt-reform előtt volt), hogy csak egy induló van, a valódi „választás” terhét tehát előzékenyen levették édesanyám és a többi állampolgár válláról… Az, hogy egyáltalán rendeztek „választásnak” nevezett műsort, már a szocialista rendszer kevésbé őszinte, vagyis álszent periódusához tartozik. Lehet, hogy a téma mégiscsak rímel a manapság megjelenő, a népakaratot kijátszó tervekre? Akkor is és most is ugyanazzal igyekeznek indokolni törekvéseiket.

Talán már az eddigiekből is kirajzolódott, hogy miért áll liberális, sajtó- és elit-támadás alatt ma a többségi elvű demokrácia. 

 Nem akarnak tömeges bevándorlást, hamisnak tartják a divatossá erőltetett genderideológiát, háború helyett békét, olcsó energiát szeretnének, unják és kinevetik az őket „érzékenyítő” agymosással megcélzó tojásfejűeket, nyelvi cenzorokat és polkorrekt „szakértőket”.

A hosszú évek során kiépített rendszer sokáig bombabiztos volt, de a többségi választási elv ma egyre több léket üt rajta, egyre több résen áramlik be a víz az uralkodó liberális főhajóba. 

 Mondvacsinált bírósági eljárások a szuverenista politikusok ellen, eltiltás attól, hogy a választáson elinduljanak, nyílt diszkrimináció a megválasztott képviselőkkel szemben, rendezvé­nyeik, szervezeteik betiltása, tényfeltárónak hazudott nyílt cenzúra, az, hogy nem a győztes legnagyobb párt, hanem a kicsi, vesztes ellenfelek koalíciója kapja a kormányalakítási megbízást, hogy alkotmánybíróságok (nem választott testületek) semmisítenek meg választási eredményeket, de a döntést nem indokolják, hogy a nemzetközi szervezetek a nekik nem tetsző, kormányokat bojkottálják, megbélyegzik, bírságokat vetnek ki rájuk. Nincs most itt elég tér, hogy minden eszközt felsoroljak!

Mi, a demokráciában még mindig kitartóan hívő emberek csak kapkodjuk a fejünket. Úgy érezzük, hogy totális háborút hirdettek a nép ellen és beindították a maradék rakétákat. A – remélhetően csendesebb – nyári heteken számba fogom majd venni, mi mindenben mesterkednek, ezt a totális háborút fogom több írásban elemezni.