Totális háború a nép ellen

„Azért a víz az úr!”
Petőfi Sándor

G. Fodor Gábor nemrég arról írt itt, a közös rovatunkban, hogy milyen gyakran próbálnak bennünket hazug eszmékkel átverni, a mai részben pedig a demokrácia nemes gondolatának kiforgatása van soron.

A görög filozófusok – Platón, Arisztotelész – nem voltak jó véleménnyel a demokráciáról. A két másik államformával – a monarchiával, illetve az arisztokráciával – szemben a többség hatalmát veszélyesnek, szeszélyesnek és nehezen kordában tarthatónak tekintették. A közvetlen demokrácia athéni formája sem volt ínyükre. A hadvezérek száműzése, megalázása, Szókratész bürökpohárra ítélése olyan példák, amiért a ma ékesszólóan dicsért népuralmat nem ajánlották saját kortársaiknak.

Amikor az újkorban a királyi uralom meggyengült és a kormányzás isteni eredetű igazolása már nem volt elég az egyre individualistábbá váló társadalmak számára – az ellenérvek ellenére vagy azoktól függetlenül –, mégis a demokrácia felé fordult egyre több európai nemzet új legitimációért, akkor indult el útjára a demokrácia új keletű diadalmenete és általános dicsőítése – és a másik két forma erényeinek szisztematikus elhallgatása.

Az uralkodó elitnek szüksége volt egy saját körein túl támogatható eszmére, amely hatalmát tovább garantálta. Hibrid, „arisztokratikus” volt ez az „új” modell – nem a népet, nem annak minden tagját ruházták föl a kormányzás hatalmával, hanem választások útján kiválogatott, megrostált „képviselőit”.

De még a demokrácia e közvetett formáját sem tartották biztonságosnak, ezért számos – jogállaminak nevezett – ellenőrzést építettek be. Magát a választójogot a lakosságnak csak egy töredéke kapta meg. Ez az iskolázottsági, a vagyoni cenzus vagy épp a nők kihagyása miatt aligha volt a mai értelemben demokratikus. A választójog kiterjesztésének folyamata a huszadik század második feléig tartott. Svájc 1971-ben adta meg a nőknek a választójogot, de Appenzell Innerrhoden kanton csak 1990-ben biztosította nekik azt helyi szinten, mert arra bírósági ítélet kötelezte. A svájci nők egy része addig meg volt fosztva ugyanattól a szabad választójogtól, amit Kelet- és Közép-Európa nemzetei akkor, velük egyidejűleg harcoltak ki maguknak.

Az állam működtetésének ez a formája a modern világban széles körben elterjedt, még olyan helyeken is, ahol a királyságot papíron megtartották. A választójog bővült, aligha vannak már számottevő csoportok, amelyek kimaradnak belőle. Egyes helyeken, az addig értelemszerű okokból kihagyott kiskorúak, elmebetegek, börtönlakók, nem állampolgár bevándorlók egy részére is kiterjed, de ahol nem, ott is vannak erre irányuló – gyakran túlzó – törekvések. Józan, de szokatlan példáért sem kell persze túl messze menni:

Magyarországon – vagy a viszont távoli Japánban – komolyan felmerült, hogy a szülők szavazhassanak kiskorú gyerekeik nevében. A nemzeti konzultáció ezt a tervet itthon leszavazta, így a képviseleti rendszerből továbbra is hiányzik a jövő nemzedék egy jelentős csoportja.

Nem véletlen, hogy a mai politikai rendszerek annyi adósságot varrnak a legújabb korcsoportok nyakába, hogy olyan könnyedén döntenek a jövő előre való felzabálásáról. De ezért nem trendi a népességfogyás modern társadalmakban mindenütt jelen levő problémáját még felvetni is! Én még emlékszem, hogy kilencvenes években milyen megalázó lekicsinyléssel gúnyolták ki a kérdésről beszélni merő Fekete Gyulát.

A lényeg, hogy ma minden arra szellemileg képes nagykorú szavazati joggal bír már – a mai demokráciák tömegdemokráciák.

A huszadik század első fele meglátta és megszenvedte a többséginek hirdetett elv kudarcait is. A többség döntése legitimitást ad ugyan a kormányzáshoz, de az elit úgy véli, hogy az megfelelő kontroll híján „veszélyes, szeszélyes és nehezen kordában tartható” lesz. „Hitler is többségi úton jutott hatalomra!” – hangzik a demokrácia megnyirbálására ma törekvők – valójában a saját befolyásukért harcoló elitek – oly gyakran ismételt tételmondata.

Egyesek itt sem álltak meg, szerintük magával a demokráciával, a választásokon létrehozott többségi kormányzás elvével is fel lehet, fel kell hagyni. Ezt a játékot csak addig érdemes szerintük játszani, amíg annak végeredménye nem fenyegeti az elitek hatalmi pozícióit. Donald Trump 2016-os, első győzelme vagy Nagy-Britannia európai uniós tagságáról tartott népszavazása már átlépte a lélektani határt. Akkoriban komoly – tudományosnak persze alig nevezhető – irodalma támadt annak a gondolatnak, hogy

miután demokráciában a „nép” nem mindig szavaz helyesen, azaz az elitek által eltervezett módon, meg lehetne fontolni a választások eltörlését. Megfogalmazták a megoldást is: milyen jó és igazságos volna, ha a törvényekről, a kormányokról statisztikai módszerekkel vagy sorsolással kijelölt testületek döntenének választott parlamentek helyett.

Hozzátették azt is, hogy a laikus, vagyis nem hivatásos döntéshozóknak kiváló „szakértők” adják majd a helyes döntésekhez a jó tanácsokat.

A mi tapasztalataink persze már előre felvérteztek minket ezzel az újabb ideológiai agymenéssel szemben is, mert a kommunista rendszer rajtunk már kipróbálta. Lottó ugyan nem volt, de a kommunista „parlamentek” népfrontos álválasztásokon való összeállításánál az egyik legfontosabb szempontként jelent meg, hogy a testület tükrözze a lakosság statisztikai összetételét. Az abszurd dráma sem hiányzott: mert 1985-ben a „demokratizálás” nevében a Magyar Népköztársaságban bevezették, hogy minden körzetben legalább két jelöltnek kell indulnia, és mivel a statisztikai szempontot sem tudták elengedni, feltűnt, hogy a népfrontos állampárti jelöltek az egyes körzetekben karikaturisztikusan hasonlítottak egymásra. Az én körzetemben, Sopronban két negyvenes éveiben járó, középvezetői, „majdnem munkás” hölgy indult. Még a fényképükön is alig lehetett különbséget találni köztük, a népszerű Füles rejtvényújságban elsajátítható eltéréskutató rajzolvasó képesség kellett hozzá!

A kísérteties hasonlóságok ellenére ennek az írásnak nem a kommunista áldemokrácia a tárgya, mert a rendszer kezdettől esküdt ellensége volt a versenyelvű parlamentáris politikának, és nyíltan hirdette a proletáriátus diktatúráját. Nekem kamaszkorom egyik legnagyobb krízisét okozta, amikor mindent megérteni akaró gyerekként megkérdeztem édesanyámat, hogy kire szavazott, és kiderült (ez még az 1985-ös kettősjelölt-reform előtt volt), hogy csak egy induló van, a valódi „választás” terhét tehát előzékenyen levették édesanyám és a többi állampolgár válláról… Az, hogy egyáltalán rendeztek „választásnak” nevezett műsort, már a szocialista rendszer kevésbé őszinte, vagyis álszent periódusához tartozik. Lehet, hogy a téma mégiscsak rímel a manapság megjelenő, a népakaratot kijátszó tervekre? Akkor is és most is ugyanazzal igyekeznek indokolni törekvéseiket.

Talán már az eddigiekből is kirajzolódott, hogy miért áll liberális, sajtó- és elit-támadás alatt ma a többségi elvű demokrácia.

Békeidőben, gazdasági gyarapodás esetén, biztos kezekben tartott sajtóviszonyok közepette még úgy-ahogy el lehet takarni, hogy az emberek többsége és az elit gondolkodása között szakadék tátong, de válságok, háborúk idején, a közösségi média korában egyre nehezebb elrejteni, hogy életbevágó társadalmi kérdésekben mennyire mást akarnak az emberek, mint azok, akik nevükben a döntéseket hozzák.

Nem akarnak tömeges bevándorlást, hamisnak tartják a divatossá erőltetett genderideológiát, háború helyett békét, olcsó energiát szeretnének, unják és kinevetik az őket „érzékenyítő” agymosással megcélzó tojásfejűeket, nyelvi cenzorokat és polkorrekt „szakértőket”.

A hosszú évek során kiépített rendszer sokáig bombabiztos volt, de a többségi választási elv ma egyre több léket üt rajta, egyre több résen áramlik be a víz az uralkodó liberális főhajóba.

Ez sarkallta ma az uralkodó elitet arra, hogy mindent bevessen a nép és az ő szándékaikat megjelenítő politikai erők ellenében – akiket ők maguk illetnek rendre a populista, népi jelzővel. Mindezt a demokrácia és a – kiforgatott jelentésű – jogállamiság nevében!

Mondvacsinált bírósági eljárások a szuverenista politikusok ellen, eltiltás attól, hogy a választáson elinduljanak, nyílt diszkrimináció a megválasztott képviselőkkel szemben, rendezvényeik, szervezeteik betiltása, tényfeltárónak hazudott nyílt cenzúra, az, hogy nem a győztes legnagyobb párt, hanem a kicsi, vesztes ellenfelek koalíciója kapja a kormányalakítási megbízást, hogy alkotmánybíróságok (nem választott testületek) semmisítenek meg választási eredményeket, de a döntést nem indokolják, hogy a nemzetközi szervezetek a nekik nem tetsző, kormányokat bojkottálják, megbélyegzik, bírságokat vetnek ki rájuk. Nincs most itt elég tér, hogy minden eszközt felsoroljak!

Mi, a demokráciában még mindig kitartóan hívő emberek csak kapkodjuk a fejünket. Úgy érezzük, hogy totális háborút hirdettek a nép ellen és beindították a maradék rakétákat. A – remélhetően csendesebb – nyári heteken számba fogom majd venni, mi mindenben mesterkednek, ezt a totális háborút fogom több írásban elemezni.