Változó Bős-kép Szlovákiában

„A bősi erőmű megalkotói bebizonyították, hogy a szlovák munkáskezek és a szlovák értelem képes leküzdeni a legnehezebb akadályokat is. A gát ellenségei mára felfogták, hogy az nemcsak az energiatermelés eszköze, hanem a Duna menti polgárok vagyona és a természet védelmezője is. A HZDS büszke az erőműre, amelynek felépítése aranybetűvel íratik be a Szlovák Köztársaság újkori történelmébe” – e fennkölt sorokat Vladimír Meciar pártja, a HZDS adta ki a Duna elterelésének tizedik évfordulója alkalmából. Szlovákiában azonban a lelkes jelmondatok mellett egyre több aggódó nyilatkozatot hallani. Bár a vízlépcsőrendszer többé-kevésbé kiállta az augusztusi árvíz próbáját, számos műszaki és biztonsági probléma borzolja az üzemeltetők és a környéken élők idegeit. Közben egyre terebélyesedik a komplexum építésének idejére visszanyúló korrupciós botrány, s mára több mint húsz korábbi vezetőt gyanúsítanak közel félmilliárd koronányi közpénz eltüntetésével.

Több mint ötezren lakják a Szlovákia legnagyobb községei között számon tartott, idén 900 éves Bőst. A várossá válásról szóló referendumon mégis úgy döntött a többség: településük inkább maradjon község. Sokan ugyanis attól tartottak, hogy a városi rangra emelkedés újabb adók bevezetésével jár majd. Pedig az utóbbi időben nagyban megváltozott a település arculata: az ott élők csinos családi házakat építettek, míg a vízerőmű beruházóvállalatai segítségével iskola, óvoda, kultúrház, vendéglő, bevásárlóközpont és stadion létesült a faluban. Éveken keresztül – a szlovák átlagbérek csaknem duplájáért – több mint háromezer embernek adott munkát és jelenleg is több száz embert foglalkoztat a bősi vízerőmű.
A több ezer köbméter víz árnyékában – amely a lakosok feje felett kavarog – azonban egyre-másra előbukkannak a gondok: az erőmű megépülése után tíz évvel még mindig rengeteg az elvarratlan szál. Még mindig bizonytalan, hogy kárpótolják-e valaha azokat az embereket, akiknek egykori földjén ma az erőmű áll, és akiktől annak idején fillérekért vették meg területeiket. Nem építették ki – forráshiányra hivatkozva – a csatornahálózatot, annak ellenére, hogy ezt az építkezés előtt egyértelműen megígérték. Emiatt a Csallóköz alatt található óriási ivóvízkészlet közvetlen veszélyben van. Arról is szó volt, hogy a falu olcsón kap áramot az erőműből, ám ez sem valósult meg. Az építkezés ideje alatt a lakóházakban keletkezett károkért sem vállalja senki a felelősséget. Leginkább azonban azt a bizonytalanságot élik meg nehezen a bősi emberek, amit e gigantikus építmény közvetlen közelsége okoz mindennapi életükben. Már az építkezés során felmerült ugyanis, hogy fenyeget-e közvetlen környezeti katasztrófa, avagy kellő mennyiségű anyag került-e be a gátakba?
Nos, az idei augusztusi árvizek tükrében nem volt alaptalan a bősi emberek félelme. Bár Szlovákia Magyarországhoz hasonlóan komolyabb károk nélkül megúszta minden idők egyik legnagyobb dunai árhullámát, a szlovákiai sajtóban pedig új mítoszként megjelent a „Bős megmentette Pozsonyt és Budapestet” hangzatos jelmondat, megkérdőjelezi az erőmű megbízhatóságát, hogy Bős és Szap térségében, az úgynevezett alvízcsatornán a sóderból megépített gátakon negyven helyen észleltek komolyabb átszivárgást. Szakértők szerint a jövőben a gát megerősítésére egymilliárd koronát kellene fordítani. Nyilvánvaló az is: a Bősnél felfogott, szabályozott vízzel nem Budapestet védték meg – arra nem is alkalmas –, legfeljebb Szlovákia éléskamráját, a Csallóközt. Csökkenti a létesítmény árvízvédelmi jelentőségét az a tény is, hogy a bősi zsilipen legfeljebb 3700 köbméternyi vizet lehet leengedni – azt is csak úgy, ha szüneteltetik az áramtermelést és a hajózást –, miközben az augusztusi ár tetőzésekor közel tízezer köbmétert kellett kezelniük a szakembereknek. Kiderült tehát, hogy nagy áradások idején a sok milliárd koronáért megépült létesítmény helyett főleg az Öreg-Duna-ágra lehet számítani. Ott viszont – tekintettel az erőműre – nem fordítottak kellő pénzt a gátak erősítésére. A rendszer tökéletlensége mellett komoly problémát jelentenek azok a méretes repedések is, amelyeket a bősi vízlépcső betontalapzatában évek óta igyekeznek kijavítani.
A szlovák közvélemény nacionalista köreiben elfogadott az a vélekedés, hogy ha ma merülne fel az gátépítés terve, a jelenlegi vezetés bizonyosan lemondana arról. Sokan cinikusan azt állítják, hogy Dél-Szlovákiában az erőmű helyett ma inkább magyar egyetemet létesítene a kormány, vagy villasorokat a helyi maffiózoknak. Nemegyszer abbéli félelmüknek is hangot adnak, hogy ha az ott élő magyarok kikiáltják a területi autonómiát, akkor megkaparintják az erőművet is. A szélsőségesek retorikájában Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt exelnökének elhíresült felhívását, azaz a „Menjünk tankjainkkal Budapestre!” jelmondatot felváltotta a „Csónakokkal megyünk Budapestre!” jelszó. A magyarellenesek közkeletű vélekedése szerint a magyar fővárost néhány óra leforgása alatt eláraszthatnák a Bősnél felduzzasztott vízzel.
Szlovákiában a jubileumi év lehetőséget adott az elmúlt évtizedben lezajlott folyamatok összegzésésre is. Ladislav Gáll, a Vízügyi Beruházási Vállalat új igazgatója a pozsonyi sajtóban kifejtette, hogy javult az érintett terület vízgazdálkodási és ökológiai állapota, növekedett az árvízzel szembeni védelem, fokozatosan bővült a nemzetközi hajózás és az áramtermelés. Gáll nem kevesebbet állított, mint hogy az elmúlt tíz éves időszakban alapvetően megtérült minden, az erőműbe fektetett korona. A Duna vizének ma több mint nyolcvan százaléka fölött rendelkező vállalat vezetője csak azt sajnálja, hogy a nagymarosi gát felépítésének elmaradásával nem nyílt lehetőség az erőmű „csúcsra járatására”.
Ünneprontónak bizonyult az idén júliusban Bős kormánybiztosának, Dominik Kocingernek az a bejelentése, hogy a bősi vízerőmű építésénél legalább félmilliárd dollárnyi szlovák korona eltűnt. A kivitelezőcégek által 1995 és 1997 közötti elvégzett munkákért ugyanis 400-500 millió koronás gyanús számlát fogadott el az akkori vezetőség. Kocinger szerint a számlák mögött nem áll valódi munkavégzés. Az egyik érintett alvállalkozó cégben pedig feltűnt ifjabb Július Binder neve is, igaz, apja, a vízerőmű „atyja” cáfolta a vádakat. Az ígéretek szerint e hónapban átfogó vizsgálatot végeznek majd a hatóságok, de már így is legalább húsz egykori vezetőségi tag ellen kezdeményeztek eljárást.
A tízéves jubileum évében rendeződhet a vízlépcső vagyonjogi helyzete is. Miközben ugyanis a turbinák termelték az áramot, a Szlovák Villamos Művek egy koronát sem forgatott vissza a létesítmény fenntartására, s az árambevételekből a felvett hitelek törlesztésére sem jutott semmi. Idén – a kormány nyomására – megállapodtak, és Ladislav Gáll, az új igazgató színre lépésével rendeződött a vállalat gazdálkodása. A villamos művek privatizációjának terveivel egy időben vita indult az erőmű esetleges magánosításáról is. Végül az a döntés született, hogy a kérdést a Szlovák Villamos Művek jövendő stratégiai befektetője dönti el. A vízlépcső mint leányvállalat vagy a Villamos Művek tulajdonában marad, vagy pedig külön cégként átkerül a Vízügyi Beruházási Vállalathoz.
S hogy mit rejteget a jövő? Dominik Kocinger nyilatkozataiból kitűnik, hogy a szlovák fél, fittyet hányva a hágai Nemzetközi Bíróság döntésére, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország megépítse a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer alsó tagját, a dunakanyari gátat. Más megoldást csak akkor tartana elfogadhatónak, ha Magyarország a Szap és Budapest közötti szakaszon javítaná a hajózás feltételeit, és egyben hozzájárulna a bősi erőmű csúcsra járatásához. Kocinger szerint ugyanis az erőmű teljesítménye épppen a hiányzó alsó lépcső miatt kisebb. Budapest nem az erőmű építésével összefüggő költségek felét, hanem csak 15 százalékát állta, ezért Magyarországnak vagy pénzben, vagy további beruházások formájában kellene törlesztenie tartozását – véli Kocinger.
Az elmúlt tíz évben a bősi zsilipkamrákon 149 ezer hajó, csaknem 1,9 millió utas és több mint 52,5 millió tonna áru haladt át. 1992 októberétől, üzembe helyezésétől kezdve ez év szeptemberének végéig 23,144 millió megawattórányi villamos áramot termelt. A termelési versenyeket idéző hangzatos adatok mellett azonban nem szabad megfeledkezni Petőfi egy soráról: „Azért a víz az úr!”