Véletlenek

A felmérések, de maga a tapasztalat is azt bizonyítja, hogy a banális hétköznapi véletlen is drámai hatással lehet mindennapi életünk alakulására. Nekem is vannak erre példáim.
Fiatal újságíró koromban, amikor Zomborban voltam a kisebbségi magyar lap szerkesztője, gyakran meglátogatott egy fiatalember Bezdánból. Elemérnek hívták, imádta a szerkesztőségi levegőt. Sosem érkezett üres kézzel. Hol egy kis üveg házilag főzött pálinkát, hol néhány gyümölcsöt rakott az asztalomra. És verset is olykor, lopva.
Nagyon rossz verseket fabrikált, különben elmés, jó társalgó volt. Bugyuta történetein jót mulattam. Ezért a prózaírás felé tereltem a figyelmét.
Egy napon előállt remek ötletével: mesét ír majd a gyermekeknek, de olyat, ami a felnőtteket is érdekli. Megállapodtunk, előleget is utaltam, sőt be is harangoztuk előre a lapban, hogy vasárnap Elemér meséjét közöljük. Három folytatásban.
Elérkezett az ünnepi szám lapzártája, de Elemér nem jelentkezett. Ideges voltam és dühös. Telefonon hívtam. Egy el-elcsukló női hang jelentkezett: Elemér felesége. Szipogva jelentette a tragédiát: Elemér meghalt. A mesét írta gőzerővel, amikor beborult az ég, s hunyorogni kezdett az asztali lámpája. Szétszerelte, hogy megjavítsa. Nem értett hozzá, véletlenül áramütés érte.
Csendben letettem a kagylót. Azóta mindig eszembe jut, ha felnézek a felhős égre. Az egyik kis felhőn mintha ő ülne és írná még most is a folytatásos mesét az életről. Sohase írja meg. Azt sem tudja, hogy a lap, amelynek írta, már hatvan esztendővel ezelőtt megszűnt…
Emlékszem egy másik véletlenre is, Ilka ángyi esetére. A Gyepsoron lakott, mindenki „ángyi”-nak nevezte a középkorú, szép arcú parasztasszonyt. Úgy járt, mint aki mindig templomba indul, ki nem lépett volna az utcára vasalt szoknya nélkül. A boltba menet is felöltözött, kendőt kötött a fejére, lábára meg piros papucsot húzott.
Ő volt a falu halottöltöztetője. Megmosdatta és útra készítette a világból távozót. Ezért mindig busásan megjutalmazták a hozzátartozók. Ebből élt.
Szabad idejében kiült a háza elé, a kapuba. De mindig ünneplőben. A nagyapa azt mondogatta, amikor így látta: „Olyan, mint aki a halált várja. Hipp-hopp, táncra kéri majd a halál. Szabad egy körre, ángyikám?” Ezen nevettünk.
Közeledett a búcsú, mindenki takarított. Ilka ángyi is kimeszelte a háza elejét. Fel, egész az oromig. De munka közben elvétette a létra fokát, lezuhant és szörnyethalt. Lám, a véletlen!
Mesélik: nagyon csúnya volt. Véres és ráömlött a mészlé is. Megtréfálta az élet! Ezért hát nem érdemes a halálra várni, az úgyis eljön értünk egyszer, akkor is, ha nem öltözünk ünneplőbe.
Egy „vidámabb” véletlenről is mesélek történetet. A napokban felhívott telefonon egy régi ismerősöm, Gyuri, akivel valaha egy házban laktam. A múltról beszélgettünk. Már-már letettem a kagylót, amikor megkérdeztem, hogy van a felesége. Csend. Aztán jó sokára: „Nem is tudtad, hogy elváltunk? Két éve már annak…” Csodálkoztam, és megkérdeztem, mi történt? Elmesélte. Együgyű történet. De tanulságos. Elmondom:
Egy napon a felesége izgalommal mesélte neki, hogy milyen nagy szerencséje volt. Amint elindult a munkahelyére, a kapuban találkozott a szomszéd Józsival. Az elvitte a gépkocsiján. Egy hét múltán újabb véletlen: Sietek a bevásárlóközpontba, hát kivel találkozom? Józsival. Nagyon kedves volt. Egy vasárnap a Bosnyák téri templomba is elvitte. Egyszer meg véletlenül a piacon találkoztak, s a fiú segített neki hazacipelni a dinnyét. A véletlen a sarki cukrászdában is összehozta őket… Aztán egy napon az asszonyka összecsomagolta holmiját és Józsihoz költözött. Két éve már ennek.
Ezért óvakodjunk nagyon, hogy boldogságunkat nehogy a véletlenre bízzuk…