A diktátor fiának meghiúsult álma

Feltehetően kevés dolog áll egymással nagyobb ellentétben, mint az észak-koreai kommunista diktatúra nyomorúsága és a Walt Disney által megálmodott rajzfilmvilág mesés vidámsága. Érthető volna tehát, ha a szerencsétlen sorsú phenjani kisiskolások a mínusz húsz fokban tartott katonai parádék helyett inkább a Disneyland által nyújtott szórakozást választanák szabadidejük eltöltésére. Kim Dzsong Il elnyomó rendszere azonban gondoskodik róla, hogy az ifjúság ne foglalkozzon ilyen „haszontalan” dolgokkal, hiszen Phenjanban még kávéházak sincsenek, nemhogy nyugati rajzfilmhősök.
Már csak ezért is meglepő, hogy pont az amúgy teljhatalmú „Kedves Vezető” fia, Kim Dzsong Nam álmodott állítólag kisgyermekkora óta arról, hogy egyszer kezet szoríthasson a világ talán leghíresebb egerével, magával Mickey Mouse-szal. Igen ám, csakhogy Phenjanhoz legközelebb Japánban található meg a Miki Egérnek is otthont adó szórakoztató komplexum. Tokió viszont „érdekes módon” nem várta tárt karokkal az apjára amúgy megszólalásig hasonlító Kim Dzsong Namot, akit biztos, ami biztos, a japán határról egyből Kínába toloncoltak. No igen, az észak-koreai atomfenyegetések és a japán állampolgárok elrablása nagyban rontotta a diktátorcsemete utazásának esélyeit.
A világ összesen négy Disneylandje közül kettő amúgy az Egyesült Államokban található, de Kim Dzsong Nam valahonnan megsejtette, hogy Amerikába történő beutazása sem lenne – enyhén szólva – zökkenőmentes. Maradt Párizs. Be is adta a beutazási kérelmet az Észak-Korával diplomáciai kapcsolatban amúgy nem álló francia hatóságoknak, akik rögvest mérlegelni is kezdték a lehetőségeket. Végül azonban – japán kollégáiknál ugyan jóval udvariasabban – ők is eltanácsolták az egyébként már 31 éves, de látszólag még gyermeteg lelkű Kim Dzsong Namot a francia körúttól.
Nem nehéz persze kitalálni, hogy miért voltak ilyen bizalmatlanok mindenhol a sztálinista ihletettségű országból érkező fiatalemberrel. A tokiói és párizsi hatóságok ráadásul némi összefüggést véltek felfedezni aközött, hogy a diktátor fia éppen akkor akarta összehozni találkozóját az „ellenséges” országokban élő, szigorúan kapitalista Miki Egérrel, amikor kinevezték az észak-koreai titkosszolgálat helyettes vezetőjévé.

Schröder és az Adónóta. Hallható manapság Németországban egy igen sikeres dal. A felvételből napok alatt eladtak egymillió példányt, a rádiók óránként játsszák, készült belőle klip. Csak egyvalaki nem akar tudomást venni a Steuersongról, az Adónótáról, pedig róla szól, mégpedig a kancellár. Akit másodszor is megválasztottak, de talán már bánják a németek. Ha így megy tovább – hangzik ugyanis a Steuersongban –, talán még a földfelszín-használati adót is bevezetik. Az Adónótára Schröder – szokásától eltérően – szárazon reagált, egyszer-egyszer azonban még felvillan mókás kedve, s a Stern kérésére el is mesélte legújabb kedvenc viccét. Az Úr – hangzik a történet – elégedetlen művével, s úgy dönt, hogy a világot pusztulni hagyja. Magához hívatja Putyint, Busht és Schrödert, hogy rajtuk keresztül közölje a világgal a hírt. Putyin az orosz néphez üzenetet intéz: Honfitársaim, van két rossz hírem. Az egyik az, hogy van Isten, a másik, hogy sorsára hagyja a világot. Bush a következőket közli az amerikai néppel: Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy Isten valóban létezik, a rossz: veszni hagyja a világot. Schröder is beszédet mond: Honfitársaim! Van két jó hírem a számotokra. Az egyik: van Isten, a másik: én fogok kormányozni életetek utolsó napjáig. (MTI)