A gyűlölet ne is említtessék

Nagy napja volt a hajdúk városának, Debrecennek november 30-a, Szent András napja – írta 1946-ban a Magyar Kurír című lap –, mert első alkalommal fordult elő a magyar történelemben, hogy ebben a városban püspököt szenteltek. Egy most előkerült, egyházi hagyatékból származó, kőnyomatos tájékoztató őrizte meg többek között ennek a napnak az eseménysorát és Mindszenty József bíboros hercegprímás akkori beszédét, amely megdöbbentően időszerű ma is.
A kardinális emlékirataiból tudjuk, hogy 1946-ban tíz alkalommal kereste fel az ország különböző településeit, megerősítendő a papság és a hívek egységét, a hit és az egyházi intézmények védelmét. Egyebek között azt írta: „A kommunisták hamar észrevették, milyen eredménnyel járnak a lelkipásztori utaim. Rákosi kifogásolta már azt is, hogy én többet tartózkodom fővárosi híveim körében, mint Esztergomban. Erre adtam meg a választ Csepelen, a munkások ezrei előtt: Nálatok is otthon vagyok, mint ahogy az egész ország területén közel ezer éven át otthon volt minden talpalatnyi magyar földön 78 prímás elődöm.”
A debreceni püspökszentelés is ennek az országjárásnak volt egyik állomása.
Olvassunk bele az itt elhangzott mondatokba. „Ahol az új főpásztor jár, ott van a magyar kereszténységnek ősi televénye. És ez a hely kötelez! Amerre ő jár, ott van Szent István királynak, a legnagyobb magyarnak, a templomokat és gyermekeket egyszerre öltöztető boldog Gizella királynénak, liliomos Szent Imre hercegnek és vezeklő Margit királyleánynak az áldott lába nyoma.” Majd pár sorral lejjebb: „És a felkelő nap bíborsugarai köszöntik azon a tájon [azazhogy Veszprém környékén, amelynek püspöki székét Bánáss László, az egykori debreceni plébános foglalja el], elsőnek Tihanynak, I. András magyar királynak holttetemét rejtő templomát, s ez a Tihany híres volt az ő visszhangjáról, fenn a hegyen felállított kálváriájáról. De ha működik a visszhang, akkor visszhangozza innét a veszprémi főpásztorok örök, változhatatlan divatokkal nem törődő tanításait.” (Mindszenty magát is ide érti, hiszen ismeretes, hogy korábban veszprémi püspök volt.) „Jó volna – írja –, ha most, amikor az emberek vétkeznek a tízparancsolat majd mindegyike ellen… kevesebb volna a fajtalanság… a tolvajlás, na és hogy megemlítsük: a hazugság, a rágalmazás.” A napjainkban sokat emlegetett múlttal kapcsolatban kifejti: „És hirdesd főpásztor azt, hogy az a nemzet, amelyik elrúgja magától a múltat, amely nem védi, esetleg mocskolja a múltat, az a nép, amely nem őrzi szent meghatottsággal a múltat, az a nép nem érdemel ilyen jelen után jobb jövőt.” Az emlékirataiban ugyanerről: „Talán azokhoz álljunk, akik – mint fogadkoznak – teljesen kisöprik a múltat? – Nos, lassan avval a söprűvel!”
Beke Margit egyháztörténész rendezte a közelmúltban sajtó alá a hercegprímás beszédeit. Hozzá fordultunk a kérdéssel: általában mi jellemezte Mindszenty szónoklatait?
„A kor szellemének megfelelően – mondta – egy főpap nem engedhette meg magának, hogy fölolvassa, amit mondani szándékozik. Szentbeszédeit mindig fejből tolmácsolta. A jegyzetei azonban megmaradtak, nemegyszer pedig a beszéd teljes szövege, amelyet leírt. Általában jellemző volt ezekre a szónoklatokra, hogy óriási hatást váltottak ki az emberekből, függetlenül attól, hogy melyik vallást tartották követendő életeszménynek. Abban a felfordult világban, ami 1945 és 1948 között hazánkban kialakult, Mindszenty gondolatai választ adtak a kétkedőknek, szavai eligazították az embereket.” Külön tanulmányt érdemelne, hogy az 1947-ben meghirdetett Mária-év alkalmából milyen hatalmas tömegek zarándokoltak el oda, ahol a hercegprímás is megjelent, pedig akkor már különböző nehézségekkel kellett megküzdeniük; például – tudatosan – nem indították el a vonatokat!
„Az a vezérfonal, amely egész életét végigkísérte, és beszédeiből is kiviláglik – folytatta Beke Margit –, két szó körül keresendő. »Egyház és hazám, ti lesztek életem vezérlő csillagai« – mondta 1945-ös beiktatásakor. Milyen gyönyörű gondolat! Ugyanakkor a genius loci mindenütt ott van, ahol szólásra emelkedik. Kikéri az irattárból a településre vonatkozó régi egyház-látogatási jegyzőkönyveket, gondolatban belelapoz a magyar történelembe. Igazából a magyar szentek példája volt az, amit sohasem hagyott ki a beszédeiből. Számtalanszor hivatkozik például Szent Istvánra.”
Ami 1945-ben történt a magyarsággal, Mindszenty szerint rosszabb, mint Muhi volt, és rosszabb, mint Mohács. Az egyháztörténész felteszi a kérdést: honnan tudta a kardinális 1945-ben, hogy milyen jövő vár a magyar népre? És válaszol is: ilyen következtetésre csak a váteszek képesek! „Az is nagyon érdekes, hogy amikor kisebb helységekbe, falvakba, községekbe megy bérmálni, azt írja a hercegprímási iroda igazgatója: őeminenciájának az a kérése, hogy három fogásnál ne legyen több.”
Végezetül pedig az időszerűségről. Beke Margit azt mondja: „Nem lehet kijelenteni, hogy Mindszenty beszédei elvesztették időszerűségüket és porosak, ugyanis napjainkban is fennáll a veszély, hogy az igazi értékek feledésbe mennek, és egyre inkább az értéktelen kap hangsúlyt az életben.” Ami a debreceni beszédet illeti, így fejezte be a hercegpírmás: „A gyűlölet még csak ne is említtessék közöttetek, mert az nagyon lealacsonyítja az embert, majdnem azt mondanám, hogy négy lábra állítja. Az igazságnak legyetek felkent bajnokai és a szeretetnek mindenkor zászlóvivői.”
Ötvenöt évvel ezelőtt, 1947. december 7-én írók és újságírók előtt a következőket mondta a hercegprímás: „A nagy francia katolikus újságírót, Veillot-t – akitől államfők és államférfiak rettegtek, mert tolla az igazság hatalmas védőkardja volt – az egyik főpap figyelmeztette, hogy családjával együtt nyomorog, gondoljon a jövendőjével. Azt felelte: »Monseigneur, ha biztosan tudnám is, hogy eljárásom folytán vénségemre koldus leszek, Isten kegyelmével akkor is éppoly hévvel vetném magamat sorompóba az igazság védelmében.«”
A politikában vannak idők, amikor az igaz oldalán kell állnunk, és vesztenünk muszáj.