A szegények egyenlősége

Az uniós csatlakozás küszöbén a hazai állampolgárok közti elképesztő szociális különbségek nemcsak bevásárlóközpontok pénztárainál, hanem a bíróságok tárgyalótermeiben is kiderülnek – akinek több a pénze, annak nagyobb az igazsága is. Nincs ebben semmi rejtély: akinek több pénze van, jobb ügyvédet fogadhat, így nagyobb az esély arra, hogy az ő érdekei szerint záruljon a per. Akinek pedig egyáltalán nincs pénze maga választani jogi képviselőt, azon már csak a csoda segíthet. Pedig a jogi képviselethez való jutás pontosan olyan állampolgári jog, mint a szabad helyváltoztatás vagy a szólásszabadság.
Egy ma kezdődő, kétnapos budapesti konferencián a tíz EU-csatlakozásra váró kelet-közép-európai ország jogsegély-nyújtási rendszerét, annak megreformálási lehetőségeit vizsgálják a huszonegy országból érkező résztvevők. A Mádl Ferenc köztársasági elnök és Jürgen Köppen, az Európai Bizottság budapesti delegációjának vezetője által megnyitott Európai fórum a joghoz való jutásról rendezvényen (amelyen igazságügy-miniszterek, nemzetközi szervezetek képviselői, jogi szakemberek és a témával foglalkozó civil szervezetek képviselői vesznek részt) nyilvánosságra hozzák a csatlakozni kívánó országokról készült jelentéseket, amelyekből kiderül: a tagságra jelentkezőknél a rászorulók jogérvényesítési lehetőségei messze elmaradnak attól a szinttől, amely egy demokratikus társadalomban kötelező. A konferencia, amelynek házigazdája a New York-i Columbia Egyetem budapesti jogi központja (itt Közérdekű Jogi Kezdeményezések néven egy munkacsoport foglalkozik ezzel a kérdéssel) az első ilyen magas szintű Kelet-Közép-Európában tartott rendezvény.
Azt az uniós politikusok sem tagadják, hogy a térség országai az elmúlt évtizedben komoly erőfeszítéseket tettek jogrendszerük megreformálására, ám ez a kérdés valahogyan elkerülte a törvényhozók figyelmét. Kisebb módosítások voltak ugyan (például tavalyelőtt Litvániában elfogadták az államilag szavatolt jogsegélyről szóló törvényt, amely jelentős mértékben bővítette a jogi segítségnyújtás kedvezményében részesíthető ügyek körét, és megszavaztak hasonló rendelkezést Szlovéniában is), ám a kötelező jogi védelem inkább nyűg, mint magától értetődő kötelesség; rendkívül alacsony színvonalon, tessék-lássék módon, bizonytalan költségvetési forrásokból oldják meg azok képviseletét, akiknek nincs pénzük saját ügyvédre.
A legdrámaibb statisztikákkal Bulgária rendelkezik: tavaly a büntetőjogi esetek felében a vádlottak nem kaptak semmilyen jogi védelmet! Még drasztikusabb az arány az előzetesben levők esetében: hetven százalékuknak nem volt ügyvédje. Lengyelországban jóval jobb a helyzet, de még ők is messze vannak az uniós szinttől: mivel nincsenek egységes normák arra vonatkozóan, hogy mikor jár a kijelölt védő, ezért a polgári perekben nem is gyakorlat ezek igénybevétele. Akinek nincs pénze, az emiatt gyakorlatilag nem tudja az érdekeit megvédeni: hiába jogos például egy gyermektartási ügyben a felperes kérése, a jól menő vállalkozó alperes ügyvédje könnyűszerrel be tudja bizonyítani, hogy védence minimálbéren nyomorogva nem tud fizetni. Lengyelországban nincs költségvetési kontroll sem az erre szánt pénzek felett, így a bíróságok általában másra fordítják az összeget. A bírák a tanulmány készítőinek elmondták: sokszor arról kell dönteniük, hogy engedélyezik a jogsegélynyújtást, vagy inkább fűtik a tárgyalótermeket.
A tíz ország többségében csak elvben ingyenes a kirendelt ügyvéd: például Magyarországon is az a gyakorlat, hogy ha a vádlott bűnössége beigazolódik – magyarán, ha nem eredményes a védelem –, akkor a büntetőperben arra kötelezik a vádlottat, hogy utólag fizesse vissza a kirendelt ügyvéd költségeit. Ez – amellett, hogy ellentmond az általános alapelvnek – meglehetősen fura helyzet, hiszen a védő nem érdekelt a győzelemben. Egy másik gond, hogy a kötelező védelem köre meglehetősen szűk, és számos olyan ügyre nem terjed ki, ahol fennáll a szabadságvesztés kockázata. Az is probléma, hogy sokszor nem veszik figyelembe a vádlottak anyagi helyzetét. Általában sehol sem mérik a kirendelt védők hatékonyságát, és nem átlátható a védőkijelölés módszere sem: nálunk például a nyomozati szakaszban a rendőrség rendeli ki őket, így igyekeznek minél kevéssé kekeckedő, a hatósággal együttműködő ügyvédet előkeríteni. A magyar tanulmány készítői 1996-ban háromszázötven fogvatartottat kérdeztek meg, s ezek közül a kirendelt védőre szorulók alig több mint tizede tudott beszélni védőjével a kulcsfontosságú első kihallgatás előtt (a választott ügyvéddel rendelkezők esetében ez az arány magasab, mint nyolcvan százalék). A mai gyakorlat is azt mutatja, hogy általában a vádlottak nem tudják a kirendelt védőjük nevét, utóbbinak ugyanis azt nem fizetik, ha a tárgyalás előtt beszélgetni akar védencével. A kirendelt ügyvéd óradíja is nevetséges: ezerötszáz forint körüli összeg, holott a piacon ennek akár százszorosát is megkeresheti egy menő ügyvéd.
A Magyarországról szóló jelentés, amelyet a Magyar Helsinki Bizottság készített, rámutat a büntetőeljárásban és a polgári peres eljárásban a rászorulók számára nyújtott jogi segítségnyújtás érvényesülésének hiányosságaira, rendszerének hibáira. A jelentés többek között rávilágít arra is, hogy a minőségi védelem biztosításának nincs felelőse, a területnek nincs igazi gazdája. A kirendelt ügyvédek díjazását és költségeik megtérítését nehezíti, hogy míg az ügyvédi kamarákra hárul a legnagyobb felelősség a rendszer működtetésében, fizetni a bírósági szervezet költségvetéséből tudnak. A bírák által kirendelt védők díja így a bírósági kiadásokra fordítható keretet csökkenti, ezért a bírák, ha csak tehetik, nem rendelnek ki ügyvédet. Nagyon elgondolkodtató az is, hogy jelen pillanatban hazánkban nincsenek adatok arra vonatkozóan, hogy hány ügyben rendeltek ki ügyvédet, és ezek milyen eredménnyel, hatékonysággal zárultak.
Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke úgy látja, hogy a díjazás megfelelő rendezésén és bizonyos jogszabályi módosításokon túl alapvető strukturális változtatásokra lenne szükség. Kellene egy olyan szervezet, amely – a hatóság értesítése alapján – gondoskodik az ügyvéd kirendeléséről, nyomon követi annak tevékenységét, felelős a rendszer költségvetésének megtervezéséért és végrehajtásáért, és végül – adatokat gyűjtve, vizsgálatokat végezve – folyamatosan értékeli a munkát. Az, hogy ezt a komplex feladatkört az ügyvédi kamarákra kell-e ruházni vagy külön szervet kell e célból létrehozni, az ebben a kontextusban lényegtelen: amíg a területnek nem lesz gazdája, a kirendelt ügyvédi rendszer nem fog megfelelően működni Magyarországon.
Ha a kérdést demagóg módon kezeljük, felmerülhet: minek védeni állami pénzen azokat, akik összetűzésbe kerültek a törvénnyel? A válasz egyszerű: ha ártatlan, ám szegény ember kerül bíróság elé, neki is meg kell adni az esélyt az igazsághoz. A joghoz való hozzájutás érvényesülésének hiánya csökkenti a társadalomnak a jogállamiságba vetett bizalmát, márpedig erre épül a demokrácia. Fülemüleperekkel ugyanis Európán kívül sem túl biztató az élet.