A vállvetve szavazókról

Járva az országot az ember keresi azokat a választópolgárokat és csoportokat, akik és amelyek a szocialistákra szavaztak. Az sokaknak rögtön világos volt, hogy a mozgósítható, nagyon becsapott tömegeket elsősorban a nehéz sorsú nyugdíjasok, az évek óta frusztrált panellakók és a kádárizmus nagyszámú, különböző szintű közvetlen haszonélvezőinek körében kell keresni. Ez utóbbiak természetesen nem a becsapottak között vannak, ők jönnek ma vissza mindenhol, megbízhatóságuk újra kamatozik.
Sok helyen hallotta azonban az ember, hogy jómódú negyedek, családi házas és villalakó népei is a „szociáldemokratákra” szavaztak, pedig a legtöbb független vagy elég független egzisztencia, s így hát ők éppen lehetnének polgárok is. Annál is inkább, mivel jó részük már bizonyára benne volt a reálszocialista szociológusoknak a kádári „modernizációt” és polgárosodást leírni igyekvő tanulmányaiban. Amely tanulmányok, ha az anyagi feltételeket nézzük, tényleg megragadtak valamit a kommunista egyenlősdi végleges felbomlásának következményéből.
Csak éppen az elnevezés volt rossz, s a jelenség értelme volt hamis, a klasszikus, tehát az értékelvűséget is képviselő polgárság fogalmához képest. A kádári bomlástermékként jelentkező jómódú magánegzisztenciák ugyanis legfeljebb a nyugati modern polgári dekadenciára nézve voltak polgárok. Létük és gondolkodásuk ugyanis egyértelműen a „privatizáltságnak” olyan magas fokát mutatta fel, hogy e rétegeket, csoportokat legfeljebb ismét csak új osztálynak nevezhették volna, ha az már nem lett volna foglalt a nómenklatúrára.
Ennek az új osztálynak persze nem voltak eszméi, legfeljebb (nyugati) utánzási mániái, amelyek jórészt a kádári szórakoztatáspolitika révén, valamint a nyugati utazások lecsapódásaként divatokban bontakoztak ki. Ez az új osztály ugyan – vagy legalábbis tagjainak igen nagy része – elitnek gondolta magát, de kisebbségét leszámítva semmiféle közösségi kötelességet nem érzett. Sőt ebben a negatívumban már sokkal jobban megragadható az új osztály közös lényege; az új osztályt bosszantotta az értékelvű beszéd, zavarta az, ha olyasmiket hallott, hogy itt lennének mindenkinek közösségi kötelességei is. S itt volt s van az a belső kötelék, amely az újgazdagokat, akik – ezt többszörösen hangsúlyoznám – nem a liberalizálódott kommunistákból lettek, összeköti a volt elvtársakkal. Akik szintén avultnak tartják az értékelvű beszédet – helyette valamiféle pragmatikus szociáldemokráciáról fecsegnek, körülhatárolható tartalom nélkül –, s a teljes privatizáltság(=szabadság) hívei. Azé a szabadságé, amely természetesen mindenkinek jár, de hogy azzal ki hogyan tud vagy tud-e egyáltalán élni, már magánügy. A személyiségi jog tulajdonképpen nem más így, mint jog a közösségi közönyre, lehetőség arra, hogy ne érdekeljen önmagamon (esetleg haverjaimon) kívül senki.
Az új osztály persze valójában inkább „liberális” volna, de a mi doktríner „liberálisaink” verbálisan szintén fenntartják az értékelvű beszédet, követelményeket hangoztatnak, sőt többségük harcosan fellép politikai ügyekben. Az új osztálynak már ez is sok és felesleges. Így lesz az ő pártjuk az az MSZP, amelynek aztán tényleg a „mindenki azt csinál, amit akar, ha hagynak minket a hatalmon” liberalizmusa kifejezi az új osztályt is. Hiába, mindkét fél egy történelmi zsákutca olyan bomlásterméke, amelyben a zsigeri élvezetvágyon kívül legfeljebb az önérdeket védő hatalomvágy munkál. A materializmus teljes diadala ez, amit sokan ma már a legmélyebb humanizmusnak látnak.
Az elmúlt négy év kormánypolitikája azzal fenyegette ezeket a maguknak élő befutott csoportokat, hogy olyan szellemi-lelki társadalmi környezet alakul ki körülöttük, amelyben megszokott értékmentes létformájukkal kapcsolatban változtatni kellene. Ők azonban egy olyan pluralizmust, amelyben nem a magunknak élés önkénye a természetes, hanem az csak az egyik szubkultúra, nem hajlandók elfogadni, hiszen az ő életformájuk, módijaik a Nyugat, s főleg Amerika és a médiumok, egyszóval az egyetemes mainstream életforma. Elavult, értelmetlen érzelmeket és kötöttségeket hirdető primitív emberek kíméljék őket – elvégre szabadság van. S főleg kit érdekelnek holmi nemzeti és vallási hülyeségek, magyar kisebbségek, netán a föld vagy a falusi nép ügyei. Aki nem tud szerezni elég zsozsót, az haljon meg vagy kérjen segélyt. A szocialisták modernek, nem akarnak semmit, csak a hatalmat. Legyen az övék, s ők békét hagynak nekünk. Nem úgy, mint az a vidéki Orbán, aki fontoskodik meg ásatag szövegeket nyom a családról, hazáról, hitről és szeretetről. A kádári álpolgárság értékmentessége, önző privatizáltsága nagyszámú magyar állampolgár sajátja. Sokszor olyanoké is, akik nem élnek ugyan jól, de úgy vélik, nekik ne beszéljen bele senki az életükbe. Ezeknek aztán könnyen el lehetett adni a posztkommunisták diktatúrás hazugságait, sőt a kirekesztést is. Az utóbbi ugyanis tényleg megtörtént, csakhogy pontosan fordítva. Ők már régóta kirekesztették saját magukat azok közül, akik komolyan vették-veszik azt, hogy a magánéleten túl is vannak az egyénnek kötődései és kötelességei („egymás terhét hordozzátok!”).
Az egész kirekesztéshisztéria tehát egy valóságos, súlyos tényt akar elleplezni – amely persze nem csupán nálunk dívik egyre tömegesebben –, mégpedig azt, hogy sokan egy közösségnek csak az előnyeit akarják élvezni, azért tenni, s főleg áldozatot hozni azonban nem. Nálunk annyival súlyosabb a helyzet, hogy a maguknak élők egy része kemény érdekcsoportba tömörülve még gyűlöli is névleges közösségének azt a többségét, amely létezőként lenni akar, s érdekeit és értékeit védeni akarva nem óhajt öncsonkító és öngyűlölő szellemi-lelki nyomorék lenni.
A kommunizmus haszonélvezőinek és a kommunizmus hanyatlási termékeinek, az akkor jómódúvá letteknek értékmentes egységfrontja soha szilárdabb nem volt, mint a Fidesz-kormány végére, amikor az fenyegetett, hogy a magyar nemzeti közösség normális szellemi-lelki-erkölcsi léte helyreáll. Megtörténik végre a tényleges rendszerváltozás a többség átformálódásával. Jobban belegondolva, nem csodálkozhatunk azon, hogy a kommunizmusban termelt álpolgárság jómódú önzési szigetei szellemi szülőanyjuk, a kommunizmus örököseivel vállvetve szavaztak.