A világpolitika mellékutcája

Az elfogadott vélemény szerint az Egyesült Államokban nincs jobboldal vagy baloldal. Ez annak is tulajdonítható, hogy a XX. században a politikai beszéd a baloldal címke alatt a marxizmust értette, márpedig a marxizmus és őse, a jakobinizmus sohasem vert gyökeret ezen a kontinensen. Kezdettől fogva Anglia és így Amerika is a francia forradalmat tartotta legnagyobb ellenségének. Politikai párttagságától eltekintve az angolszászok óriási többsége ma is Edmund Burke oldalán van, aki már kitörésekor elítélte a francia forradalmat és intellektuális osztályt, kizárva a forradalom célkitűzéseit, stílusát és ideológiai gondolatmenetét.
Ez azt is jelentette, hogy a múlt század folyamán a politikai vita az Egyesült Államokban a belügyek körül zajlott. A mindenkori szószólók úgy vélték, hogy minden lehetséges kérdést meg lehet oldani a demokrácia keretein belül, így a politikai pártok csak nüánszokban különböznek, az európai ideológiák szele alig érintette őket. A demokráciából nőtt ki azután a kapitalista elkötelezettség, úgyszintén a törvények, amelyek ütemesen liberalizálják az egyéni és közösségi életet. Végtére is a két nagy problémát, amellyel meg kellett küzdeni – a rabszolgaság eltörlését és a tömeges bevándorlást –, meg lehetett vitatni anélkül is, hogy szellemi segítséget kellett volna hívni az európai „szélsőséges” ideológiáktól. Amerika ilyenformán csak a belügyeket ismeri; még az elnökök külpolitikai beszédei is magukon viselik a zavar, sőt a tanulatlanság vonásait. Ez mutatja, hogy George Washington szavai, midőn búcsút vett az amerikai néptől (1799), nem voltak hiábavalóak: maradjunk távol az európai politikától! Mintha Voltaire-t utánozta volna a köztársaság első elnöke: műveljük saját kertünket!
Ebből centrális tradíció lett. Nem csupán a marxizmus volt képtelen megerősödni (néhány egyetemi fakultástól eltekintve), más európai szellemi áramlatok sem tettek komoly hatást az amerikai népre, vezetőire és az értelmiségiekre. A második világháborút követően a helyzet bizonyos mértékben megváltozott: Amerika kinyílott, befogadta az európai professzorokat, és újragondolta most már nagyhatalmi státusát, melynek logikus célja a „globalizmus” lett. A közbeszéd azonban nemigen változott, sőt a belügyek még fontosabbá váltak, hiszen 1950 után (hidegháború, atombombaveszély) a nagy erődítmény nemcsak Amerikát volt hivatva védeni, de az egész, úgynevezett szabad világot. Így két erősen definiált álláspont fejlődött ki: a konzervatív és a liberális.
A vitázók fele az amerikai történéseket liberális-baloldali történelmi folyamként fogta fel, melynek gyökerei a köztársaság alapjaihoz nyúltak vissza, és amely nem más, mint az „amerikai ideológia”. Az idők folyamán azután Roosevelt „haladó politikájának” hatása alatt a balliberális ideológia domináns lett; annyira, hogy az Egyesült Államok tulajdonképpen egy forradalmi társadalom gyújtópontjává vált. Ahogy az Egyesült Államok növekszik, és szuperhatalommá fejlődik, úgy terjeszti majd a forradalmi elveket világszerte: gazdagságával, engedékeny liberalizmusával és permanens puritán, rossz lelkiismeretével, amely a világot megváltani hivatott. (Van a birtokomban egy fénykép, amelyen két amerikai hölgy kezet ráz egy idősebb arabbal, úgymond bocsánatot kérve a keresztes háborúért!)
A vitázók másik fele úgy érvel, hogy az Egyesült Államok alapjában véve mása az angol konzervativizmusnak; a haladásideológia nem más, mint reformizmus, és hogy Amerika nem a világforradalom felé gyorsítja lépteit, hanem ellenkezőleg, a globális jólét, stabilitás és béke felé tart. A vitát persze nem lehet eldönteni: Amerika a forradalmi zavargás szószólója, vagy pedig súlyával a stabilitást erősíti maga körül, és vetíti a jövőbe? Vannak, akik úgy vélik, hogy Amerika jelen törésvonalai és kételyei a növekedés és terjeszkedés, egyszóval a hatalom szimptómái. Az ország mind biztosabb lesz belső és külső ügyeiben, és ahogy megoldotta a rabszolgaság krízisét 150 évvel ezelőtt, úgy fogja meggyógyítani az emberiség sebeit: faji ellentétek, nyomor, háborúk. Mások viszont úgy gondolják, hogy a töretlen rezsim stabil alkotmánya alatt Amerika lényegileg konzervatív, de a második világháború után többé nem a józan meggondolások reprezentásai vezetik, hanem egy menedzserosztály, amely fokozatosan átalakítja az ország struktúráját, önképét, mentalitását, erkölcseit. Sokan e helyett a „menedzserelit” helyett szocializmusról beszélnek, és nincsenek messze attól, hogy marxista ideológusoknak tulajdonítsák a társadalmi és kulturális változásokat. Az „összeesküvés” szó is elhangzik itt-ott.
Ennek megfelelően a politikai színpad is másképpen strukturálódik. Megjelent a szélsőjobb, ám ez szintén „amerikai” ízű beszédet tart, mikor a hatalmi politikát erősíteni akarja (America First!) kemény beavatkozások egész sorával. És persze színpadra lépett a radikalizálódó balliberális „közép”, amely ugyancsak imperialista, de katonák helyett „béke és haladás” (peace corps) csoportokkal működne az öt kontinensen, mindenkor a segítség jegyében. A nagy többség eközben engedelmesen követi a névtelen utasításokat, amelyek a közvélemény szerint mindig az „emberiség javát” szolgálják.
Összegezve inkább társadalmi mobilitásról beszélhetünk az Egyesült Államokkal kapcsolatban, semmint annak esetleges politikai vetületéről. Az amerikai nép önmagával van elfoglalva, történelmét „laboratóriumi kísérletezésként” észleli (the American experiment), és meg van győződve, hogy amit csinál, jól vagy rosszul, az az alternatíva nélküli helyes és ésszerű út. Ilyenformán a politika mint olyan háttérbe szorul, a szónokok és a publicitás a szót csaknem becsmérlő módon használják. Már a XVIII. század utópiairodalmában a „politika” a kiszámíthatatlan szenvedélyekkel volt szinonim, míg az utópia magát a nyugalmi állapotot jelentette. Ez a modern „civil társadalom” kedvelt és természetesnek tartott ideológiája: ez a fogalom érdekhálózatot takar, szemben a politikai szenvedéllyel, az egyén kritizálandó magánügyeivel, amely a zsarnokság felé mutat.
Ez az egyensúlyjáték több okból is érthető. A XIX. század közepén terjedt el a „szociáldarwinizmus” tana, melynek nagyon sok híve volt az egyetemeken és a klérusban is. Jelszava: az erősebb kutya győz – vagyis az amerikai miliőben a siker önmagát igazolja; a fehér a fekete fölött, az iparbáró az alkalmazottai fölött, a kereskedelmi konkurenciában a találékony az ügyetlen fölött stb. Mikor a szociáldarwinizmus divatja gyengült volna, megjelentek a bevándorló tömegek milliói, készen a kemény munkára, hálásan azért, hogy megmenekültek az otthoni nyomortól, háborútól. Ezeket a tömegeket nem volt nehéz kihasználni, ha kellett, letiporni, és jó időbe telt, míg a szakszervezetek és a négereket védő egyesületek szintén meghallgatásra találtak. Ehhez olyan közemberek voltak szükségesek, mint a szociológus Thorstein Veblen, az író Upton Sinclair, a pedagógus John Dewey és a feketék vezetője, Martin Luther King. A szociáldarwinizmus helyére most a reformizmus került; ez érthetővé teszi a Roosevelt elnököt körülvevő óriási lelkesedést a társadalmilag elnyomottak körében. De azt is megérthetjük, miért bízik az amerikai, eltekintve az ideológiáktól, az általános társadalmi mechanizmusban, amely egy bizonyos idő után kijavítja a visszásságokat, akár rabszolgaságról van szó, akár a munkástömegekről.
Ismét megállapíthatjuk, hogy a földrajzilag és pszichológiailag izolált amerikai népet nem a világpolitika mozgósítja, amelyről alig tud, hanem a társadalmi mobilitás és annak főbb irányai. A világpolitika éppen az elmúlt fél században kezdett komoly tényezővé válni. Még így is csak „mellékutca” státusa van, a helyi szituáció centrális szerepével összehasonlítva. Kérdés, hogyan emelkedhet ki egy olyan politikai öntudat, amely a nagypolitikának is helyet csinál. Történelmileg kifejezve: tanúi leszünk-e egy, a római szenátushoz hasonló politikai testület munkájának Washingtonban, amely képes összhangba hozni a kül- és hadipolitikát a nép mindennapos érdekeivel?