Különleges formájú, örökzöld fán terem a kakaóbab, a „barna arany”. A kakaófa orchideára emlékeztető rózsaszín virágai és uborka formájú gyümölcsei közvetlenül a törzsön és a vastagabb ágakon sarjadnak, és öt rekeszben 30-40 darab kakaóbabot rejtenek. A kakaó őshazája Dél-Amerikában, az Amazonas őserdeiben található. Innét jutott vándorló indián törzsekkel Mexikóba, ahol a maják kezdték termeszteni az időszámításunk előtti harmadik században. Az aztékok „xocolatl” (keserű víz) nevű ősi italát a Mexikót meghódító Hernando Cortez fedezte fel Európa számára 1528-ban.
Eleinte a héjától megtisztított kakaóbabot megőrölték, puha tésztává gyúrták, hideg vízzel habosra keverték és fűszerekkel ízesítették. Később a spanyolok az italt forró vízzel készítették, és vaníliával, fahéjjal vagy szegfűszeggel tették elviselhetőbbé, majd cukorral is édesítették. A csokoládé Franciaországba 1615-ben érkezett Ausztriai Anna (III. Fülöp spanyol király lánya) hozományával. Pályafutását gyógyszerként kezdte, patikusok készítették, akik frissítő és erősítő szerként ajánlották. Reggeli és társasági italként XIV. Lajos udvarában talált igazi otthonra.
A kakaó az étkezés területén a XVIII. században – a kávéval és a teával együtt – valóságos forradalmat indított el, mert az etikett, a jómodor és a luxus szimbólumává vált. Tudományos és irodalmi művek divatos témája, találkozni vele Mozart operáiban is. Linné botanikai rendszerében a „theobroma cacao”, azaz a istenek eledele elnevezést kapta. A csokoládégyártás a gyógyszerészek mellett az erre specializálódott, főleg olasz, ún. csokoládékészítők tevékenysége volt, nem véletlenül, mert az Újvilágot kakaóért az 1600-as évektől az itáliai hajók is rendszeresen felkeresték. A kakaót a XVIII. század végéig kizárólag italként fogyasztották, és Velencét a csokoládéivók Eldorádójának nevezték. A kakaót az 1730-as évektől kezdték el tejjel is készíteni.
A szilárd étcsokoládé a XIX. század találmánya. A megpörkölt és hántolt kakaóbabot fűszerekkel elegyített cukorral, előmelegített mozsárban törték össze, melegített kőlapon kihengerelték, és jól meggyúrták. A tésztából hengerded tömböket vagy táblákat formáltak. Kihűlés után papírosba csomagolva, fűszerüzletekben árusították. Az első csokoládégyárat a Fry cég alapította Bristolban, 1728-ban. További lendületet egy holland vegyész, Coenraad Van Houten adott a csokoládégyártásnak 1815-ben, a kakaópor és a kakaóbabból sajtolt kakaóvaj előállításával. Kialakult a kakaópor, a cukor és a kakaóvaj összedolgozásán alapuló csokoládékészítési gyári technológia, mely a gőzgépek munkába állításával teljesedett ki.
A felfedezéseknek köszönhetően Európában sorra alapítottak csokoládégyárakat: Paul Deutsch (Bécs, 1813), F. C. Cailler (Vevey, 1819), Cadburry (Birmingham, 1831), Peter Scholliers (Brüsszel, 1835), Franz Stollwerck (Köln, 1839), Gerald Berndorph (Amsterdam, 1840), Victor Schmidt (Bécs, 1854), Joseph Küfferle (Bécs, 1865), Sarotti (Berlin, 1868). (Magyarországon a korai alapítású gyárak tiszavirág-életűek voltak. A külföldi gyárakkal a versenyt csak a Stühmer és a Gerbeaud csokoládégyár tudta felvenni a század végén. A gyári termelés kiszélesedésével a XIX. század végére a csokoládé elterjedt a polgárság körében, és természetesen a gyermekek kedvelt csemegéjévé vált. A tejcsokoládét az 1870-es évektől kezdték el gyártani. Érdekesség, hogy a csokoládé az első termékek között volt, amelynek széles körű elterjedése céltudatos reklámtevékenységgel párosult. Plakátok, reklámké-
pecskék, számolócédulák népszerűsítették, grafikusok művészi csomagolásai tették vonzóvá. Aztán megjelentek az árusító automaták is, és a két világháború között az egykori luxuscikk mindennapivá vált.
Magyarországon a „tsokoláta“ (csukolata, csokuládé, ciocolata, Schokolade) készítői a XVIII. században jelentek meg. A gyári termelés megindítására a XIX. század közepén történtek kísérletek. Az elsőt Dremmel Mátyás alapította 1845-ben Pesten, a Nagydiófa utcában, igaz, a gyárat néhány év múlva be kellett zárni. Hazánkban a csokoládégyártás fellendülése egybeesett az 1880-as, 90-es évek általános iparfejlődésével. A századfordulón mintegy hatvan gyárban készült csokoládé. A legjelentősebbek voltak Budapesten a Stühmer, a Gerbeaud, a Hunnia, a Wikus; vidéken a Schmidl (Győr), Weisz (Sopron), Fischer (Nagyszombat), Wieder (Zsolna) és a Fiumei csokoládégyár. A külföldiek a keleti piacokhoz fiókgyárak létesítésével igyekeztek közel kerülni. A bécsi Schmidt Viktor és Fia cég 1905-ben Budapesten, a német Stollwerck pedig 1906-ban Pozsonyban alapított gyárat.
Az első világháború után az egykor luxusnak számító csokoládé úgyszólván máról holnapra közszükségleti cikké vált. A korszerű gépekkel felszerelt hazai csokoládégyárak az egész országot ellátták, jelentős mennyiséget exportáltak. 1934-ben átfogó rendelettel szabályozták a kakaó és a csokoládé gyártását és forgalmazását is. A korabeli jó PR- és marketingszemléletet tükrözte, hogy a magyar termékek művészi csomagolásait Európában a legjobbnak minősítették.
Az 1948-as államosítás utáni centralizáció feleslegesnek ítélte a kisebb gyárakat és középüzemeket. Ekkortól Magyarországon öt nagy csokoládégyár működött: a Budapesti Csokoládégyár (Stühmer), a Duna Csokoládégyár (Dreher Maul), a Csemege Édesipari Gyár (Meinl), a Szerencsi Csokoládégyár és a Diósgyőri Csokoládégyár. A rendszerváltás után megtörtént e gyárak privatizációja is, ami új lendületet adott a csokoládégyártásnak, és ismét megjelentek itthon világcégek. Hatásuk annyira pozitív volt, hogy több jelentős, a nagyokkal versenyt álló magyar édesipari magáncég is alakult. A cégek vezetői úgy látják, a gyártás ismét fellendülőben van, és a csokoládé lassan visszanyeri eredeti rangját.
államtitkárság
Nacsa Lőrinc: Velük vagyunk a gyászban
